Lizaveta utazik

• Blog oldal
• Archívum
• 

Belga Mikulás (2009. december 6., vasárnap)

A tegnapi lefáradás után ma kicsit később keltem. A reggelit megpróbáltam egy kis hazai uborkával feldobni. Aztán leadtam a recepción a kofferem és irány az EU negyed, ahol még nem jártam.

Nem meglepő módon kellemes környék, parkok, tavak. A fotókon gyakran szerepel a csupa üveg Berlaymont, felülnézetben X-alakú, négy szárnyú épület. Az Európa Parlament épülete is szép, modern, mellette a régi Gare du Luxembougból megmaradt homlokzat, a vasútállomás most a föld alatt van, párszor megállt itt a vonat, afféle kísértetmegállónak tűnt, forgalom semmi, és a peronok fala farostlemezzel borítva, olyan ideiglenes jellegűnek tűnt. Eddigre már szívesen találtam volna egy WCt, így nagy reményekkel vonultam be az állomásra, meg is találtam – és zárva! Hát milyen vasútállomás az ilyen?

Az általam megcélzott fő látnivaló a Maison Cauchie, egy Art Noveau ház, sgraffitoval teli homlokzattal, minden hónapban egy hétvégén nyitva, és az most volt. Cauchie igazából festő volt és dekorátor, sgraffitokat készítette, összesen 4 házat tervezett, ezt történetesen saját magának. Art Noveau, de a szigorú szimmetria (ami ritka erre, a 6 méter széles homlokzatokat nehéz szimmetrikusra szabni) és a karcsú nőalakok már az Art Decot idézik. Az épület homlokzata egyben cégér is volt, így nagy körültekintéssel választott telket: saroktelek, így a homlokzat a park felől messziről is látszik, és északi fekvésű, így a napsütés nem károsítja annyira a díszítést.

Cauchie az ötvenes években halt meg, az özvegy és lánya pedig szinte rögtön eltüntették minden nyomát: a homlokzatot levakolták, a belső díszítéseket letapétázták, rengeteg feljegyzést, tervet megsemmisítettek. Talán mert az öreg szeretőt tartott? Vagy éppen azért, mert akkoriban az Art Noveau meglehetősen divatjamúlt, ósdi dolognak számított, ami senkit se érdekelt, még nem jött divatba – furcsa erre így gondolni, de igíz, ma se becsüljük sokra az ötvenes-hatvanas éveket. A ház kiadásához is szükséges lehetett, hogy „modernebb” külsőr és belsőt öltsön.

A hetvenes években kis híján lebontották (akkoriban sok szép épület jutott erre a sorsra), lelkes helyi aktivisták érték el, hogy védelem alá helyezzék az épületet, de abból nem sok haszon lett, továbbra is felújítás nélkül omladozott. Végül valakinek megtetszett, megvette, és elkezdte felújítani, kikaparni a díszítéseket a vakolat és a tapéta alól, illetve összegyűjteni a régi bútorokat, no meg jó pár Cauchie-festményt (ugyanez az ember vett meg később egy másik omladozó Art Noveau-épületet is, amiből később képregénymúzeumot csinált).

A ház ma is magántulajdon, és lakott, az emeletek nem is látogathatók, csak az alagsor (kiállítás Cauchie műveiből) és a földszint, ami afféle vendégszoba. Nagyon szép, eredeti bútorok, a falakon végig sgraffito-díszítés. Nem volt azért egyszerű ezeken a kis telkeken építkezni, 6 méter széles a ház, viszont hosszú, három egymásból nyíló szoba, hogy több fény legyen, csak jelképes falak vannak köztük. Az alkalmankénti vezetéseken kívül kiadják rendezvényekre is az alagsort, illetve lehet „munkareggelit” tartani a földszinten, ez az igazán elegáns helyszín!

A közelben az óriási Cinquantenaire park, benne a Katonai Múzeum, ami ingyenes és óriási. Én csak picikét néztem körbe, hogy megszáradjak (igen, cseperészett megint). Van jó pár régimódi, poros terem, tele nagy kupac szablyával, puskával, páncélokkal, egyenruhákkal. Egy óriási hangárban mindenféle repülő szerkezetek, léggömböktől a vadászgépekig. Egy udvaron tankok, egy másikon pedig két hajó. Azért voltak modernebb felfogású kiállítások is, például az I. világháborúról, egy berendezett, hang- és fényhatásokkal terhelt lövészárok, ilyesmik. A látogatók is érdekesek voltak, láthatóan vannak emberek, akiket egyszerűen lenyűgöz ennyi fegyver egy halomban – pedig egyikük se egy Rambó, mármint testalkatra. Vagy éppen ezért.

Aztán irány a belváros, egy kis utolsó nézelődés. A place du petit Sablonon eddig még nem jártam, ez egy cuki kis tér, szökőkúttal, körben a kerítésen az egyes céheket jelképező figurák (pék, szabó, stb.). Az Igazságügyi Palota mellől meg ellátni egészen az Atomiumig! Megnéztem még pár gótikus templomot, falra festett képregényt meg a Manneken Pist Mikulás-ruhában, vegyültem még egy kicsit a karácsonyi vásárban, ettem egy utolsó waffelt, néztem egy kis fényjátékot a főtéren.

Aztán bementem egy - olcsóbb – csokiboltba, és vettem egy nagy-nagy doboz pralinét. „Egyet ebből, egyet abból” alapon. Nagyon tutik, valami rengeteg féle van! Vannak azért céltudatos vásárlók is, akiknek már van kedvencük, vagy éppen design-alapon válogatnak („egy sor fehér-egy sor fekete”).

5 körül elindultam a hotel felé, az volt a tervem, hogy majd a bevásárlóutcán még nézelődöm kicsit, talán veszek is ezt-azt, de minden zárva, úgy tűnik, itt nincs bronzvasárnap, meg ilyenek.

Így végül nagyon korán sikerült kiérnem a reptérre, ahol egészen komoly security check volt: belenéztek a táskába, motoztak (mindenkit) és lábat pedig rá kellett tenni valami lapra, ami valamit mért.

Repülés haza, bár késve indultunk, mégis megérkeztünk időben, így pont elértem az utolsó metrót!

Egy tényleg hosszú nap (2009. december 5., szombat)

Ma csak a szomszédos Ghentbe ugrottam át. A belváros elég messze van a vasúttól, van villamos, amire érvényes is a múzeumos turista napijegy, amit viszont nem lehet kapni a pályaudvaron. Szóval potyáztam egyet, bár elméletben nem, csak gyakorlatban.

Ráadásul a belváros felásva, ezért a villamosok se mennek át rajta, csak mellette, más, hosszabb útvonalon megy odáig, ahol elvileg nem áll meg a közbeeső megállókban, gyakorlatilag viszont egy idő után beért egy másik villamost, ami pedig igen.

A belváros nagyon szép meg hangulatos lenne, van sok csatorna, régi házak, főtér sok-sok toronnyal, csak épp a főtér felásva, sár és eső mindenütt.

Kis kószálgatás után betértem a Gravensteinbe, ami egy klasszikus kis vár, tornyokkal, vastag falakkal, a város közepén. Itt videoguide van, egy kis többé-kevésbé vízhatlan (kellett is, a torony tetején meg a várfalakon) miniTV, a különféle termekben vették fel egy középkori sztori egyes jeleneteit, így teremről-teremre vándorolva  megismerhetjük a vár életét anno. Vártam, hogy lesz a történetnek valami végkifejlete is, de az nem volt. Mindenesetre még ilyet se láttam.

A vár szélfútta tetejéről kilátás a környező házakra és csatornákra, benne kis kiállítás, főleg fegyverek. A 2 méteres kétkezes kardok valahogy mindig meglepnek. Meg az is, hogy az elöltöltős pisztolyok gyakorlatilag csak 4-5 méterre vittek el, ugyanúgy, mint például a dobóbalta. A pincében állt a víz, nem derült ki,ez vajon bug, vagy feature.

Huis van Alijn: kis fehér házacskák egy udvar körül, benne népművészeti múzeum, pékség, gyógyszertár, vegyesbolt, stb. Tulajdonképpen nem volt annyira izgi. A legérdekesebb még a videó- és fotógyűjtemény, melyet felhívás útján gyűjtöttek a néptől, és ezzel összefüggésben a berendezett ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbeli szobák - „így éltünk anno”, lassan már ez is történelem. A kápolnában meg valami fickó hagyatéka, aki gyakorlatilag mindent gyűjtött, aztán a múzeumra hagyta, mindenhol polcok, tele encsem-bencsemekkel, igazából nagyrészt az a gics-típusú souvenir, mindenesetre így egy helyre tömörítve ennyi minden valahogy mennyiségnél fogva lényegül át, mintegy elérve a kritikus tömeget.

Közben kisütött a nap – persze jobb cipőm már beázva eddigre, a lábam is fájt, ujjé!

Körbesétálgattam a középkori negyedben, sok csatorna, vicces házak, aztán felmentem a harangtoronyba, megnéztem mindezt fentről is.

A Szent Salvator katedrális (amúgy gótikus) fő attrakciója a híres van Eyck oltár:”Adoration of the Mystic Lamb” - középen vérző bárány, hozzá vonulnak a népek. Az egyik legrégebbi olajfestmény. Volt alapos és érdekes audioguide is. Anno a franciák ezt is lenyúlták, darabonként a táblákat eladták, utána vásárolgatták vissza. Az egyik tábla másolta, ugyanis a 20. század elején ellopták, kértek érte váltságdíjat, de aztán sose került elő.

Közben lassan megint elkezdett esni. Lehetett volna itt is hajókázni, de csak zárt hajóval, na meg esőben, ez nem volt annyira vonzó.

Estefele megnéztem még a Design Múzeumot. Az utcafronton berendezett termek -rokokó, empire, flamand barokk, stb., hátul meg a tulajdonképpeni design, van egy emelet Art Noveau, kecses üvegcsék, vázák, hajlított bútorok, és egy egész kacskaringós szekrényfal. Viszont a „modern” részleg nem nagyon tetszett, öncélú, harsány, szinte használhatatlan bútorok.

Aztán megnéztem a kivilágított Ghentet is, meg ettem itt is waffelt, jaj de kár, hogy otthon ilyet nem kapni!

Kibuszoztam a város szélére megnézni egy begijnhofot, alig találtam meg. Ez egészen nagy, szinte egy egész fallal körülvett negyed, nagyobb házakkal köztük kis park, középen templom. A közelben volt egy nagyobb szupermarket, vásároltam egy csomó csokit.

Aztán kezdődött az igazi szívás. Először is vártam egy csomót az esőben a buszra, hogy visszajussak a belvárosba. Ott kis séta - este is hangulatos ám, minden kivilágítva, csak ez a fránya eső ne lenne, na meg a lábam ne fájna). Aztán legyalogoltam a belváros déli szélére, hogy ott felszálljak a villamosra. A megállóban már elég sokan vártak. De hiába. Jó fél óra múlva jött csak a villamos, egy férfi azt mondta, ő már 50 perce vár – pár járat kimaradt, hát istenem. Persze a megcélzott vonat nem késett, így nem értem el, a következő meg természetesen igen, így 30-40 percet vártam a vonatra is.

Így csak 10 után értem vissza Brüsszelbe,  lemaradtam a főtéren a zsonglőrködős fényjátékról is, amit pedig meg akartam nézni, már pizza se volt, én meg fáztam és fájt a lábam, és este még pakolnom is kellett.

Rubens és a csatornák (2009. december 4., péntek)

8 körül indulás Antwerpenbe. A technika: kimenni az állomásra, és megnézni, melyik vonat megy legközelebb. Mivel reggelente általában késnek a vonatok, ez nem olyan egyszerű, a késésekkel is számolni kell. Általában többen is állnak a tájékoztató tábla előtt, és kalkulálnak.

Először leszálltam Berchem megállónál, itt van a Zurenborg negyed, mindenféle stílusú házak/villák gyűjteménye, van jó pár szép Art Noveau ház is. Vicces volt, egy sarkon nézegettem az ottani házkomplexumot: a négy sarkon a négy évszak, ezeknek megfelelő szimbolikus nőalak-mozaik, évszakoknak megfelelő színek, virágdíszek, stb. A közeli építkezésről két munkás is észrevette, mit nézzek, aztán egymásnak mutogatták, hogy „te Józsi, nézd csak, az ott az ősz, ez meg a tavasz, de jó!”.

Aztán vonattal tovább a főpályaudvarra, ez is tuti, egy régi, üvegtetős épület a 20. század elejéről. Később kibővítették – lefelé. Most van vagy 4-5 szintnyi vágány egymás alatt, mozgólépcsőkkel, liftekkel összekötve, nagyon jópofa. Mellette az állatkert, szazadfordulós bejárat mozaikokkal díszítve.

Közelben a „gyémántnegyed” - ékszerboltok és jól őrzött irodaépületek, sok fekete ruhás férfi aktatáskával. Az eső eddigre állandóvá vált, és láttam pár zsidót, aki kis átlátszó zuhanysapkát húzott fekete kalapjára.

A belvárosba a Meir vezet, széles bevásárlóutca régi palotákkal. Közelben a Rubenshuis, ezt P ajánlotta, és tényleg jó, bár most egy időszaki kiállítás miatt kicsit drágább volt.

Ez Rubens lakóháza, berendezve, ahogy lakott, azok a tárgyak, képek, szobrok, amik rá hatottak, amiket ő kedvelt. Nagy, díszes kandallók, pici festett csempékkel (ezeket nagyon szeretem), masszív fabútorok, rövid ágy (félig ülve aludtak), fura drótmerevítő a gallérnak, a falakon pedig festett-aranyozott bőrök, kicsit sötét, komor és nyomasztó az egész, főleg, ha kint esik. Persze lehet, hogy csak az évszázadok során sötétedtek el a színek ennyire, és anno kicsit világosabb volt a design.

Érdekes volt a tájékoztató, a korral, az életéről, hogyan is működött egy efféle festészeti „iparosműhely”:egyeztetés a megrendelőkkel, vázlatok, aztán a segédek megfestik a nagyját, majd a mester elvégzi a végső simításokat – arcokat, kezeket. Egyes régebbi képeket – más festőkét - „felújított”, új színek, egy-egy új alak, kis kompozícióváltoztatás, a szerzőséghez és eredetiséghez kicsit másként viszonyultak akkoriban. Bizonyos képekből több is készült, például prominens személyiségek portréjára nagy volt a kereslet, így előfordult, hogy a segédek másoltak még pár példányt. Nem csak szimpla portrékra volt igény, volt, hogy a család egyes tagjait szentként vagy éppen görög hősként kellett megfesteni. A legdurvábbak a halott csecsemők portréi – néha a gyermekek olyan korán meghaltak, hogy már csak holtukban tudta megörökíttetni őket a család.

Az időszaki kiállításra „gyűjteményes képeket” gyűjtöttek össze: divatba jött a jó polgárokat gyűjteményük körében megörökíteni, illetve nem feltétlen a saját gyűjteményében, hanem a képre összegyűjtötték a kor neves alkotásait. Még a háttérben látszó szobrok, félig felsejlő képek, asztalon heverő vázlatok is beazonosíthatók, párat el is hoztak, „in real life”, és legtöbbhöz volt jelenlegi fellelési hely. Azért anno, a gyorsvasút, repülőgép és fényképező előtt nem lehetett egyszerű ennyi kép képét összeszedni. Vagy éppen festménykatalógusokat készíteni.

A Museum Mayer Van den Bergh ugyanezzel a jeggyel nézhető meg, egy 19. századi gyűjtő háza, amit 17. századi stílusban rendezett be, így eléggé hasonló a Rubenshuishoz, tán kissé tágasabbak és levegősebbek a szobák. Fő attrakció a „Mad Meg”, egy Breugel-kép, ami egészen Bosch-szerű, őrült nő bolyong egy fura, szürreális tájon, körbe mindenféle fura kreatúrák nyüzsögnek. Ja, és volt egy újabb példány a „Jeruzsálemi összeírásból”, amiből már Brüsszelben láttam kettőt is.

Belvárosi séta, Grote Markt szép régi házakkal, a legrégibb belgiumi gótikus katedrális, benne kiállítás a franciák által Napóleon idején széthordott képekből, ez mondjuk annyira nem érte meg az 5 eurót, mert Rubensért és társaiért azért annyira nem vagyok oda, a gótikus belső pedig szép, de eddigre már láttam párat.

A Scheldt folyó partján sétateraszok (továbbá szél és eső), a 20. század elején építették, hogy az úri közönség onnan csodálhassa a Kongóból érkező egzotikus árut. Érdekes, a túlpart elég parkos, nem túl beépült, északra pedig az óriási kikötő sejlik. ezen a parton pedig egy várszerű épület (régi tengerészeti múzeum), és a ST. Annatunnel lejárata: egy 372 méter hosszú gyalogos alagút a folyó alatt, régi csempével fedve, mint a kisföldalatti, nagyméretű, félméteres vastagságú ajtóval bíró lift, illetve faborítású (még a lépcsők is!) mozgólépcső visz le, nagyon tuti! Érdekes, mert híd nem is megy át, csak ez az alagút.

A túlparton park, hajós játszótér elhagyott horgonyokkal és bójákkal, és kilátás az antwerpeni belvárosra.

Aztán újabb alagút, ezúttal a víz nem kívül, hanem belül: Het Ruihuis, az antwerpeni csatornarendszer. Sajnos a „rövid túra”, ami egyszeri külföldi számára elérhető valóban nagyon rövid, egy alig 10-20 méteres szakasz látogatható, innen csak hajóval lehetne továbbmenni. A csatornákban már szennyvíz nem folyik, de víz igen, itt lehet 3 órás vezetésen, részben hajóval, gumicsizmában, védőöltözetben körülnézni, nagyon jópofa lehet. Azért ez a kis pillantás a mélybe is érdekes volt, széles téglacsatorna, távolban elágazások.

Mivel még csak ½ 4 volt, bementem a Plantin-Moretus Múzeumba, egy 16-17. századi nyomdászdinasztia háza, itt is a sötét, bőrrel borított falak, ősnyomtatványok, és a legrégibb nyomda (mellesleg Világörökség ez is).

Bár besötétedett, lementem még délre, két Art Noveau házat kajtatva, szépek voltak, főleg, az, minek oldalából egy fél hajó állt ki (de tényleg), erre van a modern Igazságügyi Palota is, de nekem annyira nem tetszett.

Voltak még olyan terveim, hogy majd shoppingolok még itt egy kicsit, divat fővárosa, meg minden, de 6-kor minden bezárt.

És közben folyamatosan esett, a lábam meg egyre jobban fájt, úgyhogy kicsit kínos volt már a vége.

Este Brüsszelben a jól bevált olasz pizza, aztán waffel, meg megkóstoltam a kimért pralinéket, rengeteg féle van, de nem olcsók. Az olcsóbbjából 20 euró egy kiló, de a Nehaus és egyéb márkák 50-be kerülnek.

Diákváros és ruhatár (2009., december 3., csütörtök)

Mára két kisebb várost terveztem, az első Diest, ahol az egyik legszebb begijnhof található.

Megint adódott egy kis kalandom a belga vasúttal. A pályaudvarra kiérve az általam kinézett leuveni vonat (ott kellett átszállni) ki se volt írva, csak egy másik, aminek már el kellett volna mennie, de késett negyed órát. Míg arra vártam, a szomszéd vágányon megláttam az én vonatomat – de mire átértem, elment. Ráadásul ez a másik a „minden fánál, bokornál és nagyobb fűcsomónál megáll” típusú volt, így csak eggyel későbbi vonatot értem el Diest felé.

Diestben sétáltam egyet a csatornák mentén, van itt valami régi kapu/gát, meg amúgy ez már a város széle, egy idősebb úr épp madárlesre indult a nádasba. A begijnhof jópofa, sok kis téglaház lapul egymás mellett, egyesek fehérre festve, mások eredeti téglaszínűek, minden ajtó felett egy-egy régi szobor. A városka is szép, de semmi extra, pár régi házacska, 1 bezárt katedrális.

Vonatozás vissza Leuvenbe.

Leuven hangulatos város, a belvárosban régi kis házak, kintebb modernebbek, de hasonló stílusúak, és sok kis csatornácska. Egyetemváros, azaz az ember mindenhol különféle „college”-ekbe botlik, a legkülönfélébb stílusú nagy, udvaros épületek, az egyetemi könyvtár is egy díszes-tornyos épület.

A legszebb a városháza, tornyos, nagyon díszes, gótikus épület, minden kis darabja tele faragással, kőcsipkével, szobrokkal. A katedrális meg kicsit vicces, nincs tornya (az instabil alapzat miatt nem építették meg), olyan mintha levágták volna.

Van két begijnhof is, a nagyobb délen, ez egyetemi terület, 1 nagy templom és pár utcányi pisi kis vörös téglaház, köztük csatornák. A kisebb északon van, ez csak 1 utca, és a kis házacskák itt fehérek.

A főtéren egy „warm snacks” feliratú automata körül tömörültek a diákok, belülről egy bácsika pakolta ki a rekeszekbe a hotdogot, hamburgert. Vicces.

Kicsit furán éreztem magam Leuvenbe, olyan öregnek. Merthogy tele a város fiatalokkal, diákokkal, aki én már nem vagyok, kicsit nosztalgikus hangulat fogott el. Ráadásul P. is volt itt anno ösztöndíjjal. Kicsit olyan volt, mint a múltba visszatérni, de már kívülállóként.

Az eső közben egyre jobban cseperészett, egy ponton konkrétan szakadt. A jobb cipőm újfent beázott.

Brüsselbe vissza megint nem volt a vonatokkal szerencsém. A 14:45-ös vonatot céloztam meg, de kiderült, ilyen nincs, csak 36-os, ami épp elment, és 55-ös, ami nagyon lassú, így végül a 15:00-ás gyorsabb verzióval mentem.

Brüsszelben az eső folytatta a cseperészést. A Manneken Pisről éppen gipszmintát vettek. A szomszéd utcán pedig kamionos-sörös felvonulás, láthatóan a nagyon mocskos köpenyek viselése volt itt a trendi. Egyesek már a mellékutcákban szabadultak meg a felesleges gyomortartalomtól.

Kis vásárolgatás után lepakolás a hotelbe, aztán Múzeumok Éjszakája.

Brüsszelben a Múzeumok Éjszakája nem egy éjszaka, hanem több, mindegyik csütörtökön 5-6 különböző múzeum tart nyitva késő estig, egyesek ingyenesek, mások csak kedvezményesek.

Kosztüm- és Csipkemúzeum: szép ruhák az ötvenes évekből, magyarázattal. Bonyolult volt ám az élet, volt külön esti, délutáni, koktél-, estélyi és ki tudja még milyen ruha. És csipkék kihúzható fiókokban, durva, hogy milyen pici szemek is vannak!

Városi Múzeum, a Grand Place-en, a Maison du Roiban, egészen érdekes, sok famakettel a város története. A 13. században még falu jellegű volt 5-10 ezer lakos, egy folyó partján, amit a 19. században betemettek, ma is ott folyik a  mélyben.

Itt látható a Manneken Pis ruhatára, pontosabban egy része. A 17. századtól kezdve öltöztetik, ma is van külön pozíció, „Manneken Pis öltöztető”, van kb. 750 ruhája, a teljes kínálat számítógépen megtekinthető. Mindenféle egzotikus meg népi öltözetek (afrikai, bajor, stb.), tűzoltó, űrhajós és hasonlók, de van Elvis is meg Obelix. 3 magyar öltözéke is van (huszár, matyó, alföldi, a huszár és a matyó ki is volt állítva), német például csak 1, japán meg nagyon sok, ott Manneken Pis-mániás magánemberek is adakoznak. A matyó és az alföldi öltözék is magánadomány, '58-ból, az '56-os emigránsok befogadásáért mintegy hálából küldte valaki, a huszár pedig '93-as.

Vacsi pizza, mint univerzális food (jó fej pizzás, szerintem olasz, idősebb, testes férfi, alighanem családi étterem, nagyon barátságos, elbeszélgettünk, aztán visszatérő vendég lettem).

És kipróbáltam az igazi belga waffelt, és tuti függő lettem. Vastag, belül puha, kívül ropogós, nem is hasonlít a mi gofrinkra (na jó, picit), ráolvadt, kicsit karamellizálódott cukorral. Nyami-nyami!

Viszont kezdek teljesen lesántulni. A jobb lábamon már az elejétől kezdve gyulladozik egy köröm, most kezd végkifejletthez érni – a vizes cipőben ázás se biztos, hogy jót tesz neki.

A bal bokám felett pedig egy izom fájdult meg estére.

Óriás molekula (2009. december 2., szerda)

Ma maradtam Brüsszelben, így kicsit kényelmesebben kelhettem reggel. Az étterem melletti különteremben lengyel papcsoport misézett itt. A hotelben láthatóan elsősorban kelet-európai üzletemberek szállnak meg, akiknek a businesse nem megy túl jól. Vagy csak spórolósak.

A szokásos reggeli.

Aztán irány Heysel, és az Atomium. Régebben én úgy gondoltam, ez egy kisebb szobor, de nem, 102 méter magas, minden gömbje maga is több szinttel bír. Azért még épp láttam itt a napkelte végét.

A terv az volt, hogy innen mindenféle parkokon át elsétálok a Tour Japonaise-ig, vagy egyszerűbben szólva a Japán Toronyig. Merthogy erre vannak a királyi család különféle palotái, és bár nem látogathatók, gondoltam, csak látni belőlük valamit.

Nos alaposan elszámoltam magam. A paloták bekerítve, nagy parkdarabokkal együtt, így nemcsak azokat nem nagyon láttam, de a parkon át sétálás se mindig volt, egy szakaszon például forgalmas, autópálya-szerű út mellett baktattam el, mindkét oldalon park – magas kerítés mögött.

Hát ez nem tetszett.

Azért csak odaértem.

A 19. század végén kezdtek divatba jönni a mindenféle „keleti”dolgok, és az 1890-es Párizsi Világkiállítás után döntött úgy II. Leopold, hogy márpedig ő is akar egy Kínai Pavilont és egy Japán Tornyot. Hát lett neki. A Pavilon nagyon díszes, szép, tele kis faragásokkal, szobrokkal. Belülről nem annyira kínai, inkább európai stílusú, tükrökkel, kárpitokkal díszítette termek, azért tele kínai porcelánokkal meg bútorokkal. A Japán Torony az út túlfelén, alagút visz át, sajnos a körötte lévő japánkert pici, és nem lehet benne sétálni. A toronynak is csak az alsó sizntje látogatható, illetve az oda felvezető díszes, fedett, többfordulónyi lépcső (alapvetően anno csak ez a része készült el a belsejének), ami inkább kínai, mint japán, súlyosan díszített, tele kerámiákkal, vázákkal ez is. A japán vonalat még egy melléképület képviseli, ahol japán kiállítás van, porcelánok, szamurájpáncélok, fanyomatok, lakkdobozkák, meg ami kell.

Aztán vissza az Atomiumhoz, de most már villamossal, ami egy alagúton átmegy mindenféle lezárt királyi területek alatt is.

Nem csak a legfelső gömbbe lehet felmenni körülnézni, ami már magában jópofa, hanem 4 másikba is, oda lépcsőkön meg mozgólépcsőkön, nagy poén ám kikandikálni a gömbök közti járatok ablakain! Állandó kiállítás mutatja be az 1958-as expót, amikor az Atomium épült. A nagy fellélegzés és újrakezdés a háború után, most már minden lehetséges, egy szép, új, modern korszakban! Pár érdekes szám:

- 60 millió munkaóra a felépítése

- 20 ezer munkás

- 41 millió látogató

- 27 öngyilkossági kísérlet az expó területén

- 2000 elveszett gyerek

- 5 haláleset

- 8 születés (az expó területén!)

- legidősebb látogató 105 éves

Az egyik gömbben pedig gyerektábor, az ágyak is gömbök, amik felemelhetők a földről, hogy több legyen a hely.

Délután bevettem magam a belváros múzeumaiba, mivel hónap első szerdája lévén, ingyenes jó pár múzeum.

A Hangszermúzeumot részben az épület miatt néztem meg, egy szép Art Noveau ház, ívelt ablakokkal, tetejéről kilátással. Na de a kiállítás se kutya! Minden látogató fülhallgatót kap, a kiállításon a számozott pozíciókba állva hallható az adott hangszerekhez tartozó zene: különféle népek zenéi, az afrikai doboktól a skót dudán és a kínai operán át az indiai zenéig és a belga köcsögdudáig, aztán meg különböző korszakok húros-billentyűs hangszerei bemutatva az adott korszak zenéivel, középkortól kezdve, nagyon érdekes volt, állítólag összesen több, mint 4 órányi hanganyag van! Igazi zenemúzeum ez.

Van egy „zenelabor” is, ahol kipróbálhatók mindenféle zeneeszközök, de itt épp egy csapat gyerek püfölt egy üvegborítású zongorát, elnyomva minden egyéb próbálkozást.

Aztán jöjjenek a vizuális művészetek a Királyi Szépművészeti Múzeumban! Mint kiderült, még a Magritte Múzeum is ingyenes, ráadásul késő estig nyitva! És még tömeg se volt – bezzeg hétvégén hosszú sorok, és már 2-3 körül elkelt az összes jegy aznapra.

Itt elég sokat sikerült szaladgálnom, kissé untam is már. Felmentem az emeletre a középkori anyaghoz, hát leküldtek a ruhatárba, hogy rakjam le a hátizsákom. Aztán újra fel az emeletre. Itt főleg egy Bosch kép volt érdekes (Szent Antal megkísértése – bár mintha ezt láttam volna Lisszabonban is, fura), meg a Breugelek. Érdekes, egy kép volt két példányban is, ugyanaz a téma, ugyanazok az alakok, csak más színvilág: Jeruzsálemi összeírás, de ránézésre sima németalföldi téli életkép. Mint kiderült az egyik az idősebb, a másik az ifjabb Breugel munkája, ki apja több képét is lemásolta – szokás volt akkoriban a jól sikerült kompozíciókat szaporítani. Az idősebb Breugel Bukott Angyalokja pedig egészen Bosch-szerű, fura, groteszk lényekkel. És ami főleg nekem érdekes, láttam eredetiben az egyik kirakómat, amit már szinte kívülről ismerek.

Aztán le az alagsorba a modernekhez, innen viszont megint felküldtek a földszintre, hogy kérjek egy jegyet – sok értelme nincs, ha úgyis ingyenes, de futottam még egy kört. Ráadásul az engem érdeklő rész, a 20. század, zárva. Jó-jó, ajándék lónak, de mégis!

A Magritte Múzeum egyik bejárata is az alagsorból nyílt, de én előbb felmentem a földszintre, és lehoztam a cuccaim az itteni csomagmegőrzőbe, mivel maga a Szépművészeti már 5-kor bezárt, mint kiderült utóbb, ezt jól tettem.

De aztán mehettem fel újra jegyért, mert bár a földszinti pénztárnál azt mondták, majd lent kapok jegyet, kiderült, hogy mégse. Amúgy alapüzemben szigor van, a jegyek időpontra szólnak, akkor lehet csak bemenni, limitált, hogy egy adott félórában hány ember mehet be.

Magritte tényleg érdekes. Sok ég meg madár, fák és levelek, és magányos házak. Vagy nem is annyira magányosak? Nekem tetszett, bár  nem állítom, hogy teljesen értem. Vagy mégis? Nagyon erősek, úgy hangulatilag, némelyikbe beleborzong az ember. Tudott valamit.

Estére kis egzotikum, elmentem a Galerie de la Porte de Namurba. Brüsszelben a „galerie” a tipikus bevásárlási hely, hosszú, fedett utca, boltokkal. Na ez konkrétan az afrikai bevándorlók negyedében van, és tiszta afrika: a boltok fele valami okból kifolyólag fodrászat, a többiben mindenféle afrikai termék – mármint amit ők vesznek, például nagyon színes, tarka ruhák és kelmék, afrikai ételek, a folyosón meg csevegő asszonyok, szaladgáló gyerekek.

Vacsira most egy nagy fehér sült kolbászt ettem, hot-dogos kiszerelésben, ami itt magában foglalja a válaszható szószt és a sült hagymát.

Hazafelé kis kaland, rossz villamosra szálltam, ami a föld alatt elkanyarodott valamerre, hosszas térképböngészés után sikerült eltalálnom azt a megállót, ahol leszállva találtam egy megfelelő járművet.

Város a szurdokok közt (2009. december 1., kedd)

Ma egy még kisebb országba látogattam, a szomszédos Luxemburgba. Mivel messze van, 3 órányira, a reggelit kihagytam, inkább korán vonatra ültem. A vonaton alig voltak, csak a határ előtt szálltak fel sokan, láthatóan ingázók, főleg a laptopos kategóriából.

Az Ardennek szélén ment a vonat, jópofa kis szurdokok meg erdők közt.

Luxemburg amúgy építészetileg nem olyan nagyon érdekes város, bár van középkori belvárosa, az épületek viszonylag egyszerűek, nem túl díszesek (legalábbis a holland városokhoz viszonyítva), viszont a város fekvése csodás: A Pétrusse és a Alzette folyók (patakok?) kanyarulataiban fekszik, magas szurdokok partján, lent park, meg hangulatos régi városrészek (picikék, hiszen itt nem sok ház fér el), fent a magasban hidak, és a felsőváros, na meg az erődítmények maradványai. A középkorban bevehetetlen várrendszer állt itt, de aztán a 19. században az akkori nagyherceg semlegességet fogadott, Franciaország és Németország között, és lebontatta az erődöket, hogy már ne is legyen értelme Luxemburgot akármelyik félnek is elfoglalnia. Azért a sziklában maradtak még kazamaták, de azok csak nyáron vannak nyitva.

Kazamaták helyett én az Am Tunnelben jártam, ahol éppen fotókiállítás volt. Egy bank épületeit köti össze ez a sziklába vájt folyosó, mintegy 350 méter hosszan, 4 emelet mélységben (a lift tanúsága szerint van -6. is), a látogatók által járható területen túl leágazások itt is-ott is, beléptetőrendszerrel védve, és a nézelődő mellett céltudatos banki alkalmazottak vonulnak el. Érdekes, hogyan jöhetett az ötlet és az igény egy ilyenre!

Ugyanennek a banknak az egyik épületében van az ingyenes bankmúzeum: régi érmék, bankjegyek, gépek, pár masszív páncélajtó, sőt, egy felrobbantott páncélszekrény is.

Bejártam a belvárost, gyönyörködtem a kilátásban, megnéztem a Bockot, ami valaha a vár magja volt, s kihasználva a napsütéses déli órákat ebédeltem egy teraszon a parkos szurdok felett.

Aztán betévedtem a Városi Múzeumba. Az alsó ajtón nyitottam be, és kiderült, ezen a végén nem kérnek jegyet, így benéztem – végig izgulva, mikor kéri valaki a jegyet. Hosszabb kószálás és fotózás után szólt egy biztonsági őr, hogy ne fotózzak (addig ez nem volt gond...), aztán viszont kedvesen magyarázott, merre is érdemes még körülnézni a városban. Pár emelettel arrább pedig egy másik őr a hátizsákomat vitette le a csomagmegőrzőbe – úgy tűnik, ők se tudják pontosan, mik is az előírások.

A múzeum óriási, és érdekes. 6 emelet, lent a történeti rész: rengeteg makett, a város különböző korszakaiból, mellette kis multimédiás pult: a különböző épületek mik voltak és mivé lettek, hogy néznek ki most, mi történt velük az évszázadok során. Mellette kis mozgásérzékelés hang-és fényjáték a város alapítását övező mondavilágból, azaz keressük meg Mélusiát, a szirént. Fentebb Luxemburg a modern időkben, a luxemburgi nyelv, illetve mit is jelent luxemburginak lenni (büszkék ám nagyon a függetlenségükre, hogy ők nem franciák, nem németek és nem is belgák), illetve egy időszaki kiállítás különféle „aktuális” kérdéseket járt körbe (modern nyomozati eszközök, halálbüntetés, politikai gyilkosságok, miért lenne hajlandó ölni valaki, stb.). A legjobb a lift: tulajdonképpen egy mozgó szoba, üvegfalakkal, jól látható, milyen sziklába is vájták az alsó szinteket.

A múzeum bár érdekes volt, jól elment az idő, meg a napocska is, így már borult időben buszoztam át a patak/folyó túlpartjára, a Kirchberg platóra. Az útikönyv szerint szinte „szürreális”, a sok modern épület, nos én körbebuszoztam, és annyira nem tett rám nagy benyomást, bár a belváros felőli végén van pár tényleg jó épület, itt van mindenféle EUs intézmény is, többek közt egy nagy-nagy üveghangárféle, meg két sárga torony, és a Filharmónia modern épülete, valamiféle óriás fehér kagylóként – ez a rész tényleg szép, megér egy kitérőt.

Innen gyalog mentem le a völgybe, útba esett valami régi erődítmény, ahol mindenféle hangszórók fura, nem egészen evilági hangokat hallattak, valami kortárs művészeti installáció volt ez is. Lent a folyóvölgyben sétálgattam, nagyon hangulatos, csörgedező patak, régi házak, egy igazán régi, sziklafalba épült kis kápolna, fent a magasban a hidak – csak besötétedett teljesen. Lifttel mentem fel újra a városba (mert az is van), megnéztem a helyi karácsonyi vásárokat, lehet például „Kűrtöst” is kapni – igen, ez a kürtöskalács!

Én inkább raklettet ettem (bár lehet, inkább fondüt kellett volna, kis papírdobozkában), meg egy mandarinlikőrös palacsintát.

A vonat hazafelé se késett – az első nap, hogy semmiféle fennakadás nincs, viszont a fűtés, az nem mindig megy ám, ezeken a puccos vonatokon se, az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy fázik.

Dűnék között (november 30. hétfő)

Belgiumnak van kb. 60 kilométernyi tengerpartja, amin ráadásul végigmegy egy villamos, minden 20 percben, azaz ideális arra, hogy az ember hop-off-hop-on jelleggel bejárja a partot.

Hossza vívódás után úgy döntöttem, útközben mégse próbálom még Kortrijkot is megnézni, elég lesz mára a part. Jól döntöttem, ugyanis a vonatközlekedés nem a legmegbízhatóbb, a 2 órás úton sikerült 40 percet késnünk!

A villamost a De Lijn üzemelteti, na megvan róla a véleményem. Hétfő délelőtt zárva a pénztár a végállomáson, a sofőrtől pedig 6 euró 5 helyett a napijegy – végül mégse fizettem sokat, szegény srác, először 19-et akart visszaadni huszasból, aztán mondtam neki, ez nem stimmel, erre hosszas számolgatás után adott 16-ot... Na ezen a ponton feladtam matematikai okítását.

Rögtön De Panne előtt leszálltam – ez a belga tengerpart nyugati vége, és van itt pár dűnés természetvédelmi terület. Először az „Oosthoekduin”-en bolyongtam kicsit: homokdombok, a megkötöttség különböző fázisaiban, némelyiken csak kis fű, máshol már bokrok, bozót. Az eredeti állapot fenntartására legeltetik, a „nagytestű növényevőkből” itt a lovakat és a nagyon szőrös, kissé bölényszerű bocikat láttam. Egy bekerített részen megtaláltam a nyúlparadicsomot: a bokrok-dombok közt 15 perc alatt vagy 15-20 nyuszit láttam, minden domb mögött ugrált 2-3, nagyon durva!

A nagyobb rész a Westhoekduin, a francia határ mellett. Így találkoztam szürke csacsikkal is – szintén legeltetési célzattal betelepítve. Meg itt vannak igazi homokdűnék, alig kicsike fűvel, nagyon hangulatos és látványos ez egész, bár a homokban kicsit nehéz haladni. A francia határt valami drótféleség jelzi, na meg hogy a túloldalon már házak vannak.

A tengerparton mentem vissza a városba, szép nagy hullámok, sirályok – a város viszonyt rusnya, ez amúgy nagyjából az egész partra igaz, magas, 8-10 emeletes, jellegtelen házak, semmi szépség.

A kis gyalogtúra után ½ 2-kor indultam tovább villamossal, de aztán rögtön Koksijdében újra leszálltam – mondjuk épp a villamos se ment tovább, egy férfi épp azt mutogatta a villamosvezetőnek, hogy „nini, itt egy csavar kiesett a sínekből”.

Az interneten írták, hogy az egyik mólón megtelepedtek a fókák. És valóban ott voltak, már egy műanyag szalaggal körbe is kerítették őket, ne tolongjanak a turisták. Nagyon cukik! Főleg, ahogy haladnak, hát láthatóan nem szárazföldre teremtek, vonaglanak és ugrálnak előre, egész ügyesen!

Elnézegettem egy darabig a fókákat, aztán befele vettem az utam, a Hogge Blekker felé, ami 33 méterrel a legmagasabb homokdűne – viszont elég kis kiterjedésű, így szerintem nem olyan látványos, mint a nyugati. Mentem egy kicsit dűnéken keresztül – volt pár vicces, hajót formázó ház -, aztán egy villamosmegállóban megálltam, hogy majd én villamosozok tovább. De a villamos nem jött. Én meg ott álltam két falu között, sehol senki, gondoltam, lehet, hogy az a csavar tényleg hiányzott, és már nem is jár ma a villamos... Végül megpróbáltam stoppolni, no nem nagyon akartak felvenni, végül valaki elvitt a következő faluig, ahol elvileg van De Lijn iroda is, ami persze zárva (hétfő délután miért is lenne nyitva?), viszont az ottani megállóban álltak többen is, így beálltam én is. Végül csak megérkezett egy teli villamos, úgy néz ki, simán kimaradt egy járat, sőt, még a következő is késett.

Mivel szépen eltelt az idő, Domain Raversijdénél le se szálltam – elvileg itt vannak a parton mindenféle világháborús állások meg bunkerek, de úgy láttam, mind bekerítve, a szabadtéri múzeum meg télen zárva. A villamosról láttam osztrigagyűjtőket a vízben – nyáron állítólag lóval gyűjtik, de télire a lovakat szabira küldik.

Ostendnél szálltam le, ez itt a közpinti üdülőhely, de elég csúnya, itt is magas, jellegtelen, modern épületek. A tenger mondjuk szép, meg van egy hosszú-hosszú famóló, a halászhajók épp futottak ki a tengerre, húzták maguk mögött a hálókat. Van két múzeumhajó is, egy sarkvidéki halászhajó meg egy 20 századi vitorlás, a parton meg itt is árulnak mindenféle szárított tengeri herkentyűket.

Közben szerencsésen besötétedett és az eső is eleredt, de még leszálltam De Haannál, ami tényleg egy szép település, régi villákkal, kicsit bajor stílusúak, de az eső miatt nem sokat maradtam, pedig a part hangulatos volt.

Zeebruggéban már nem esett, itt is leszálltam, merthogy van itt egy nagy-nagy kikötő (a Brugesből jövő csatorna itt ér véget), gondoltam, megnézem, találtam valami hajókiállítás-félét, volt tengeralattjáró is, de aztán rájöttem, a nagy kereskedelmi kikötő amúgy is le van zárva.

7-re értem Knokkéba, ami a tengerpart keleti vége. Itt megint volt egy kis kavarás a vonatokkal, az új, emeletes vonatról épp terelték át az utasokat egy régire, az utastársak is csak annyit tudtak, hogy ez a vonat majd elmegy Bruges-ig, aztán majd ott lesz valami. Végül a vonat még korábban is elindult, mint a menetrend, viszont aztán Bruges-ben kellett várni, míg jött egy vonat (amúgy innen, Knokkéból) Brüsszel felé, így megint késve értem vissza. Na ennyit a belga vasútról.

Brüsszelben megint helyi specialitást ettem: sült krumplit. Állítólag a belgák találták ki (brugesben például múzeuma is van). Egy kis, sült krumplira-specializálódott büfében, a helyi verziór: majonéz (nagyon sok!), kecsap, sült hagyma (ez jó).

Vissza a középkorba (2009, november 29., vasárnap)

Az Erőszakik óta köztudott, hogy Bruges a leghangulatosabb belga város, megnéztem hát én is.

A Rail Passt sikerült helyből rosszul kitöltenem, a név helyére írtam azt, hogy honnan – de végül is nem nagyon érdekelte a kalauzt.

9 körül értem Brugesbe, esett. Pedig Bruges tényleg jó kis város: csatornák, parkok, egy régi begijnhof (apró, fehér házacskák egy zárt udvar körül, vallásos, ám nem apácai nőközösség lakott benne - a fenti fotóm viszont egy másik belső udvar van), téglaházacskák, és itt van a világ legkisebb gótikus ablaka, kb. 30-40 centis lehet. És persze rengeteg csokibolt.

Kisebb-nagyobb kitérők után pár óra alatt eljutottam a Burgig, ami az egyik főtér (gazdag város, van neki kettő is). Itt van egy szép, tornyos, gótikus városháza, fő attrakció a gótikus tanácsterem, festett, színes falakkal, boltozatos mennyezettel, minden oszlopfő egy kis szobrocska. Ez eredetileg 2 terem volt, csak a 19. században nyitották egybe, így az egyik fele igazi gótikus, a másik meg „utángyártott”, de elég jól sikerült a kiegészítés.

A Burg másik attrakciója a Szent Vér templom, ami tulajdonképpen két templom egymás felett. Az alsó egy puritán, szinte barlangszerű román templom. A felső – aminek külön bejárata van, és egy alacsony mennyezetű, gótikus lépcső vezet fel – nagyon díszes, színes, neogótikus, itt őrzik Krisztus vérének egy cseppjét – állítólag.

Közben szerencsésen elállt az eső – ideje volt, a jobb cipőm már beázott. Van velemi valami gebasz, mert a bal bírja a vizet, csak a jobb nem.

Úgy döntöttem, akkor én elmegyek hajókázni. Bár kb. 10 percet várni kellett a hajóra, mégis jól időzítettem, a nap kisütött, és utána már mindig 3-4 hajónyi ember várt a csónakokra.

Lapos, nyitott csónakkal mentünk, sikerült előre ülnöm. Nagyon szép a város a vízről, az meg külön vicces, elsunnyogni az alacsony hidak alatt, volt, ahol jobbnak láttam kicsit behúzni a fejem. Lementünk a begijnhofig, szétkergetve a hattyúkat és kacsákat, majd fel a Jan Van Eyckpleinig, ami a csatorna egy mellékága – a főág még folytatódik vagy 40 kilométert, egészen a tengerig! Volt idegenvezetés is, a sofőr folyamatosan beszélt 4 nyelven, egy mondat így, egy mondat úgy, kicsit nehéz volt követni, mikor is kell figyelnem. Kiderült, 5 vállakozásnak van engedélye a csónakázásra, szigorúan 4-4 hajóval, ennél több nem lehet – mondjuk sokkal több nem is biztos, hogy elférne, vannak ám keskeny részei is a csatornának.

Aztán séta a St. Anna negyedben: itt van a Jeruzalemkerk, ami egy jeruzsálemi templom másolata, meg a város keleti szélén a csatornaparton sorban szélmalmok, és amúgy is, mindenhol kis régi házacskák, hangulatos utcák, meg találtam egy felnyítható hidat is.

A Markthoz értem vissza – ez a másik főtér, körben diszes házacskák, mint törpék közt magasodik a Belfort, a harangtorony. A kilátás szép, és van benne harangjáték is – errefelé nem az a szokás, hogy van 1-2, esetleg 3 haran,g hanem van 20-30, különböző méretű. A nyelvük félrehúzva, és drótokkal lehet „rángatni”, így mindenféle dallam játszható. Most éppen nem a gépi henger ment, hanem egy harangjáték-mester játszott: billentyű-pedálos szerkezet, ahogy elnéztem, elég erősen kell ütni a billentyűket, hogy megmozduljanak azok a harangnyelvek.

Megnéztem még a Néprajzi Múzeumot is, régi almhuisban van, sok pici szobácska egy udvar körül, már az épület is érdekes, bent pedig mindenféle berendezett iparos műhelyek. A kalaposnak volt például kalap alakú kalapsütője, vagy mije. Meg egy fekete cicus, aki törleszkedett nagyon, de mint kiderült, csak enni akart, viszont ha enni kap, elkóborol, így majd csak zárás után ehet!

Mivel a kultúra már megvolt mára, elmentem a Choco-Story csokimúzeumba, Belgiumban ez is kell. Igazából a csokiszobrok érdekeltek volna, no azokból nem volt túl sok meg szép, viszont a múzeum nagyon érdekes volt. Kezdődött a majákkal és inkákkal, az első ábrázolásokkal, hogy micsoda érték volt a kakaóbab, pénz helyett is használták. Kezdetben csak ital volt, és csak 1800-tól létezik szilárd csoki, tejcsoki pedig 1875-től, a parlinét pedig egy bizonyos Neuhaus találta ki 1915-ben. Amúgy is, a legtöbb nagy belga csokimárka minimum 100 éves.

Voltak inka szobrok, teáscsészék és kannák minden mennyiségben, dobozok, címkék, meg minden, aminek köze van a csokihoz. A végén bemutató, hogyan is készül a praliné. Kóstolónak meg egyetlen szemecske.

Ezután már csak egy kis esti sétálgatás maradt, fel-s-alá, hangulatosak a kis utcák meg csatornák este is, meg a vacsora: karácsonyi vásáron vettem valami belga-francia specialitást, kicsit rakott krumpli-szerű, bár itt nagy-nagy serpenyőben csinálják, baconnel, fehérborral meg íze alapján valami kék sajttal, finom volt, de nagyon tömény, megenni is alig bírtam. Mindenesetre itt legalább nem gond a vacsorázás, rengeteg minden kapható, mi szem-s-szájnak ingere.

Visszafelé emeletes vonattal jöttem, aztán egyszre bemondtak valamit, aminek a többiek nem örültek. Mint kiderült, Ghantben le kellett szállni, és keresni egy másik vonatot Brüsszel felé. Ujjé.

Középkor, Art Noveau meg a képregények (2009. november 28., szombat)

Ez az utazás már akkor kalandos volt, amikor még el se kezdődött.

Az úgy volt, hogy a Malévnál vettem jegyet olcsón, tök jó, közvetlen járat napjában kétszer, lehet reggel menni és este jönni – figyelembe véve a brüsszeli szállásárakat, ez egyáltalán nem elhanyagolandó szempont.

Aztán kb. másfél héttel indulás előtt kaptam egy szép e-mailt, hogy törölték a járatomat, hívjam fel az ügyfélszolgálatot. Az ügyfélszolgálaton készségesek voltak, mondták, átírnak másik járatra – azért az egy kicsit aggasztott, hogy a járattörlés ritka, de mostanában elég sok volt.

Közvetlen járattal mehettem volna ugye szombat este (-1 nap) vagy péntek este (kereshettem volna hirtelenjében szállást péntekre, ráadásul munka után rohanás a reptérre, brrr, ez annyira nem jó). Átszállással tudtak olyat mondani, ami dél körülre Brüsszelbe ér.

Kis gondolkodási időt kértem, és körülnéztem én is az interneten. Találtam egy Lufthansa járatot, amivel már ½ 11-re oda lehet érni, azaz csak kb. másfél órával később, mint terveztem. Rákérdeztem, konkrétan ez lehet-e. Utánanéztek, lefoglalták, közben össze-vissza írogatták a foglalásaimat, de végül csak sikerült.

Már csak azért kellett izgulnom, nem törlik-e a hazautamat is.

Na meg hogy elérem-e a gépem, ugyanis ez kicsit korábban 6:45-kor indult.

Na most az első metróval éppen hogy ki lehet érni 5:45 körülre...

Jennifer először felajánlotta, hogy kivisz, de jobban átgondolva a dolgot, na meg az időpontot, azt mondta, mégse lesz képes ilyen korán felkelni.

Tulajdonképpen szinte nem is aludtam, mert ¾ 5-kor ment az első metró. Persze kár volt a nagy sietség, a Kökin 17 percet kellett várni a buszra.

Annyira mégse izgultam, mert sikerült még pénteken becheckolnom – ez az online check-in tényleg jó találmány, így szépen előresuhanhattam a sor mellett feladni a csomagomat.

Münchenben jó átszállni, mert ugye van ingyen kávé meg forró csoki. És innen egy kis Citylinerrel mentem, ahol az első ajtónál egy keskeny, lehajtható lépcsőn lehet felszállni, jópofa.

Brüsszelben vonattal be a városba, a Gare du Nordtól nincs messze a szálloda, de én amúgy is vettem napijegyet (utólag jöttem rá, pénztárban véve mindig 10%-kal drágább, mint automatából, szóval érdemes gyűjtögetni az aprót), így rögtön kipróbáltam a premetrót – ez egy olyan villamos, ami a belváros alatt föld alatt közlekedik – egyes helyeken egészen komoly vágányrendszerek vannak a föld alatt. Megjegyzem, a 2007-es LP tömegközlekedés szempontjából teljesen elavult, azóta láthatóan teljesen más villamosjáratok vannak, sőt a metrókat is átszámozták és más vonalon közlekednek!

A Hotel Manhattanben laktam, mert ez volt a legolcsóbb a belváros közelében. Hétvégén 50, hétköznap 65 euró egy egyágyas szoba, na nem éppen az az olcsóság.

A hotel valamikor igen elegáns lehetett, az étterem például díszes faborítással, aranyszínű székekkel bírt, a szobák berendezése is korrekt, falikárpit, beépített szekrény.

A liftet 1968-ban állították üzembe, na akkor volt ez a hotel elegáns, viszont azóta nem nyúltak hozzá. A fürdőben például ami lehetett, az rossz is volt, a kádban a melegvizes csap mellett csurgott ki a forró víz, a zuhany merev gumicső, alig mozgatható, WC csorog, kád kissé eldugulva.

A személyzet szintén a hetvenes években élhette fénykorát. Naponta jártak a szobámban – de minek? Hoztak új törölközőket, mindig változó darabszámút és színűt, viszont WC-papír már kezdetben is csak fél guriga volt, aztán fogyott, fogyott, és csak nem hoztak újat, csak mikor elfogyott az utolsó levél is – még szerencse, hogy pont reggelig kitartott. Az ágyat viszont „bevetették”, mely tevékenység a látszatintézkedések iskolapéldája. Paplanhuzat nem volt, csak lyukas lepedő + régi, dohányszagú pokrócok (nem volt túl meleg, így még az ágytakarót is használtam), amik szétcsúsztak reggelre – na ezt nem igazították meg, a párnát se rázták fel, viszont az egésznek a széleit sézpen begyürködték a matrac alá és elsimították, hogy úgy nézzen ki, mintha... Én meg este eltölthettem perceket azzal, hogy kicibáljam a takaró széleit a matrac alól. Érdekelne amúgy, ki találta ki, hogy egy szállodában így kell az ágyakkal bánni.

Reggeli is volt, csak épp kicsit egyhangú. Zsemle, kenyér, vaj, dzsem, mindig ugyanaz az egyféle szeletelt sajt és szalámi, kávé, tea, narancslé. Semmi müzli, vagy éppen zöldség. Kb. 3 nap után már borzalmasan untam.

Na de ekkor még csak örültem, hogy közel a hotel mindenhez, na meg hogy éppen elállt az eső, és elindultam felfedezni a várost.

Az LP írta, hogy pont ezen a környéken vannak szexshopok, azaz „gyanús” - na volt itt 4-5 boltocska, de nem rosszabb a József körútnál, viszont a szomszédban a Rue Neuve, az egyik fő bevásárlóutca. Különféle kitérőkkel bementem a Grand Place-re, ami ugye a főtér. Közben láttam kirakatban vigyorgó csontvázat, üres házfalra festett képregényt, designos vevőcsalogató halmokba rendezett osztrigákat, rákokat és egyéb tengeri herkentyűket a a keskeny, régi házakkal szegélyezett Rue des Bouchersen, és Jeanneke Pist, azaz a Pisilő Kislányt, mert ilyen is van.

A Grand Place csodálatos, egyik oldalon az óriási gótikus Hotel de Ville, azaz városháza, szemben a kicsit kisebb, de hasonlóan díszes Maison du Roi, körben pedig további díszes céhházak, arany girlandokkal, kis képekkel, szobrocskákkal. Közben pedig sok kis utca, kis házacskák, sétálgatni-való hely.

Azt találtam ki, hogy ma megnézem a belvárostól északra, Schaerbeekben lévő néhány látnivalót, el is indultam arra, de egyrészt az idő gyorsan telt, másrészt melegem volt (igen, kisütött a nap!), harmadrészt talán ezek a látnivalók mégse értek meg ennyi mászkálást.

Van itt egy nagy üvegház (Le Botanique), pár templom, egy Art Noveau bár (Le Ultieme Hallucinatie) és lakóház (Maison Autrique). OK, nem rosszak, de a látnivaló-sűrűség nem túl nagy, és közben én már siettem volna le délre, hogy ott is körülnézzek (ja, a szervezés:-)).

Végül villamosra ültem, és villamosoztam egyet, egészen Ixellesig, ez a negyed arról nevezetes, hogy van itt sok szép Art Noveau épület. És tényleg. Párba be is lehet menni, a Hotel Hannonban például valami fotókiállítás volt, de az épület az igazán tuti, színes üvegablakok, freskók, kacskaringós faborítás, íves lépcső.

A környék nagy attrakciója a Museum Horta, egy Horta által épített ház, eredeti berendezéssel. Itt várni kellett, mert egyrészt nyitás előtt értem ide, másrészt csak kettesével engedték be az embereket, a ruhatárban még a női retikülöket is le kellett adni, fotózni szigorúan tilos. Nagy krá, mert az épület csodálatos, 3-4 emelet, de többnek tűnik, mivel a ház eleje és háta közt van egy kis szinteltolás. Lágy ívek, szép, meleg faburkolatok, díszes falikárpitok, kacskaringók mindenütt, igazi kis Art Noveau ékszerdoboz!

Aztán bebarangoltam a környéket, főleg régi kis téglaházacskák vannak erre, és anno nagyon sok Art Noveau ház épült itt, sajnos a 60-as években sokat lebontottak, de azért még maradtak kis gyöngyszemek. Díszes freskók és mozaikok, üvegablakok, körívek, díszes ajtók. Van két kis tavacska is, meg délebbre egy apátság, kis parkkal, gótikus, félhomályos templommal.

Már sötétedett (5 órakor!!!), amikor visszavillamosoztam a belvárosba, pontosabban a déli részére, Marollesbe. van itt egy régi, zömök torony, ami a városfalból maradt (Porte de Hal), egy üvegfalú lift, amivel ingyen és bérmentve fel lehet liftezni a magasabban fekvő negyedekbe és itt van Breugel középkori lakóháza is, meg egy nagy, gótikus templom, amiben úgy tűnt, nincs igazán villanyvilágítás, csak a szentély volt megvilágítva, meg körben pár gyertyácska pislogott, nagyon hangulatos volt, elképzeltem, milyen lehetett anno, amikor még ezek volt a szokásos fényviszonyok esténként.

Nem mellesleg pedig ez a város egyik bevándorló negyede, egyszer csak azt vettem észre, rajtam kívül minden nő fejkendőt visel.

Brüsszel többek közt a képregényeiről is ismert, van itt képregénymúzeum is, és pár éve kitalálták, hogy az üres tűzfalakat képregény jelenetekkel fogják díszíteni. Van külön térkép is erről, ez alapján próbáltam megkeresgetni őket – nem volt egyszerű, a térképen valami rejtélyes okból kifolyólag fehér alapon sárgával rajzolták az utcákat, ami este viszonylag kevéssé olvasható. Pedig érdemes volt keresgetni: az egyik sarkon lányszöktetés zajlik éppen, a másikon Tintin leselkedik, amott Lucky Luke egy bankrablást akadályoz meg éppen, a focipálya mellett Asterix és Obelix rendez futóversenyt.

Végül kilyukadtam a karácsonyi vásárban (ekkor kezdett megint esni), volt óriáskerék meg jégpálya, és két elég fura, gőzpunkos körhinta: szárnyas csontvázló, olyan futurisztikus-19. századi designos léghajó meg tengeralattjáró, gőzgép mindenféle fura herkentyűvel, dinoszaurusz és óriási polip (egyenesen a Némó kapitányból), szóval nagyon-nagyon fura volt ez egész, Jules Verne + Tim Burton hangulat. A legnépszerűbb a rakéta volt, aminek a tetejébe belekucorodhatott a gyerkőc, aztán szépen felemelkedett, ki a körhinta tetején – én kicsit félelmetesnek gondolnám az élményt, de a gyerekek élvezték nagyon, külön sor állt a rakétához.

Volt még egy óriási, lekötözött jégszöny is, aminek a belsejét végig lehetett járni, lélegzett,   hallhatóan dobogott a szíve – hogy milyen más attrakciókat tudott még, azt nem tudom, mert belül nem voltam.

Mindenesetre ez a belga karácsonyi vásár kicsit szürreális.

A Hotel de Ville-en pedig fény- és hangjáték, mondjuk nekem speciel nem mindig tetszett a zene meg a fények, néhol kicsit technós, volt viszont, mikor három emberke a teraszon fénypálcákkal táncolt, az jó volt nagyon, ráadásul ez ek a pálcák tudtak mindenféle speckót is, pl. különböző színekben világítani, meg forgatva mindenféle ábrát írni a levegőben.

Így este végre elértem a Manneken Pishez is, hát tényleg aprócska.

Eddigre eléggé eláztam, de még kellett vennem vonatjegyet, így elmentem a Gare Centrale-ra. Rail Passt akartam venni, ami 73 euró, és 10 darab utazásra érvényes bárhol Belgiumban. Az automatával nem jutottam dülőre, így mentem a pénztárhoz, de az egyik épp bezárt, a másiktól pedig épp elment a pénztáros pár percre valami halaszthatatlant intézni. A többi pénztár meg eleve zárva. Azért csak sikerült jegyhez jutnom, és végre mehettem csicsikálni.

A hegyek rideg népe (2009. november 4., szerda)

Az éjszakába nyúló pakolás miatt nem sokat sikerült aludni. A reptérre egy hajnali busszal mentem, nem a reptérivel, hanem egy csak éppen arra járóval, ez olcsóbb, és gyakrabban is jár. Csak korán kelő fekete munkások és csóró fehér turisták utaztak rajta.

½ 12-re értem Genfbe, a reptér elég kihalt, alig találtam valami helyi erőt, akitől megkérdezhettem, hogy ha csak 7 óra múlva indul a gépem, akkor mikorra érjek vissza. Volt viszont egy automata, ami adott ingyen jegyet, ami 80 pecig érvényes a tömegközlekedésre, beleértve a vonatot is, ami a városba megy.

A genfi reptér elég közel van a városhoz, vonattal konkrétan 6 perc, és mivel az összes Genfbe érkező vonat továbbmegy a reptérig, úgy 10-15 percenként van is egy járat.

Kihasználva az ingyenjegyet, rögtön villamosra ültem, és elmentem az ENSZ palotáig, de itt nem sok látnivaló van, mivel a park is bekerítve, max. a zászlósort lehet lefotózni. Közelben viszont jó kis ingyenes botanikus kert, japánkerttel, őzekkel és óriási pálmaházakkal, tarka trópusi virágokkal.

A Genfi tó partján, parkokon át sétáltam be a belvárosba. Láttam ám, hogy megy a szökőkút is, pedig az útikönyv szerint csak októberig, de mégse! Útközben egy stégen strand, jópofa lehet, most is láttam egy fürdőgatyás pasit, de lehet, csak szaunázott.

Tekeregtem a hidakon fel-s-alá, meg a belvárosban, itt van a leghosszabb pad (126 m), meg a Reformáció Emlékműve, csupa komor férfival, a belváros is elég komor, dísztelen, egyszerű házak, rideg kissé.

Megnéztem a Maison tavelt, ez egy ingyenes múzeum, egy régi házban, berendezett szobák, városmakett, ilyesmik. A katedrális elég fura, gótikustól a reneszánszig keverednek rajta a stílusok, belül főleg gótikus, és van egy nagyon színes-díszes neogótikus kápolna is. A torony 4 euró, hosszú lépcső tekereg fel, jegyet meg végül nem kért senki. A torony egyik sarkában kis üvegfalú kutrica, benne egy WC. Strange.

A parton a virágóra így ősszel nem túl tarka, a Jet d'Eau viszont fantasztikus, sokáig el lehet bámulni, közben a napsugarak át-áttörtek a felhőkön. 4-kor még azt is megnéztem, ahogy kikapcsolják, a vízpermet lehullik, és marad a sima vízfelület.

Reptérre menet még vettem azért csokit, ha már Svájcban járok, aztán irány végre haza.

Egy város a középkorból (2009. november 3., kedd)

Ez eredetileg afféle tartaléknap volt, és mivel nem volt rá szükség, hát elmentem Évorába.

Az előző napi napijegyem 7:41-ig volt érvényes, akartam venni helyette sima jegyet, mert hát mi van, ha pont a metrón utazom, míg lejár, vajon kienged-e az automata? De nem adott új jegyet, merthogy még ez érvényes, így végül utaztam az enyhén lejárt szavatosságú napijeggyel, szerencsém volt, és időben odaértem.

A busz elment a Campolide akvadukt alatt, a legmagasabb boltív 65 méteres! Átmentünk az Április 25 hídon, és el a Krisztus-szobor mellett – a Tejo-folyó túlpartján áll, mintegy brazil mintára. Aztán pedig jópofa parafa és olajfa ültetvények közt vezetett az út.

Évora a középkorban virágzó nagyváros volt, de a 16. század végén elvesztette jelentőségét, így ma  alakosság kisebb, mint a középkorban (50000 fő). Cserébe viszont éppen megmaradt a középkori, fallal körülölelt belváros.

Először mindenféle templomokat néztem meg. A Sao Franciscoban a fő nevezeteség a csontkápolna – hát ezek a szerzetesek tényleg nem voltak teljesen normálisak, csontokkal van kitapétázva az egész, kis koponya frízekkel díszítve. Két múmia is lóg az egyik sarokban.

A Sé itt is masszív, erőd-szerű épület, kolostorral, kerengővel. Fel lehet menni a tetejére és bóklászni a tornyok közt, nagyon jó a kilátás mindenfelé.

A Sao Joao magántulajdonban van, a szomszédos palotával együtt, valami nemesi családé. Pici, ám nagyon díszes templom, tele tarka csempével, alatta pedig egy mór ciszterna és egy csontkút. A palotában pedig berendezett termek, mindenféle bútorok, képek, lim-lom, amit épp találtak és kiraktak, a toronyszoba mondjuk jópofa a kilátással, de nem sok fűtőalkalmatosságot láttam, télen azért nem lehet annyira jó.

A város központjában van egy római templom is, ami valahogy tt maradt. A középkorban befalazták és erődnek használták, így maradt meg. Mindenesetre kissé furán hat, ahogy a tér közepén áll az oszlopaival.

A közelben találtam egy kis ingyenes kocsimúzeumot, a lisszabonival ellentétben ez praktikusabb járműveket sorakoztatott fel a 18-19. századból. Utánam be is zárták a kaput, ugyanis Évorában minden múzeum bezár dél körül – valahogy kissé provinciális az egész.

Az évorai egyetem egy régi kolostorépületben van, és nagyon szép: azulejos kerengő, azulejoval díszített termek, némelyikben még a fa szószék is megvan, kicsit fura az egész. De legalább nem zár be délben.

Délután csak barangoltam a városban, sokat. Van egy jópofa árkádos főtér (sok-sok cukrászdával), meg rengeteg kis utcácska, tipikusak az 1-2 emeletes fehér házak, sárga szegéllyel, mindehhez szél, napsütés és kihaltság, hát van egy sajátos hangulata a helynek, mintha valami régi világba csöppent volna vissza az ember.

A városba befut egy hosszú akvadukt is, és a boltívei alá is kis házacskákat építettek, megnéztem még pár templomot is, meg a város déli végén a várfalak közé telepített parkocskát, sok-sok pávával meg egy régi palotácskával.

Este még Lisszabonban igyekeztem beszerezni az utolsó souvenireket. Nagy örömömre felfedeztem, hogy a belvárosban is van bevásárlóközpont, ahol van a kedvenc 6 eurós tésztaéttermem, így nem fanyalodtam hamburgerre.

A maradék (2009. november 2., hétfő)

Ma újra körbejártam Lisszabonban, megnézve azt, amit eddig kihagytam.

Mentem ezúttal felfelé a Santa Justa lifttel, aztán a Barrio Altoból le az Ascendor da Bicával, ez is egy sikló, egy ferde villamos. A Mercado de Ribeirában 8 után még épp hogy csak nyitogatták az árusok az üzleteket, micsoda lustaság ez?!

Valahogy kijutottam a folyópartra is, ez nem egyszerű, ugyanis a Baixa folyó felőli végén lévő Praca de Comercio, ami elvileg egy látványos főtér, most épp fel van túrva és be van kerítve, pedig jópofa a folyópart, van egy nagy kősólya, régen itt kötöttek ki a hajók.

Aztán villamosoztam, megint. A 28-assal az Alfama egyik végéből a másikba. Aztán vissza a 12-essel. Aztán megint vissza, és ezúttal már le is szálltam a Sao Jorge erőd közelében. Ez a villamosozás egyszerűen megunhatatlan! És vannak helyi gyerkőcök, akik a lépcsőre kapaszkodva potyáznak.

Az erődben felmutattam a már amúgy lejárt Lisszabon kártyát és kaptam egy kis kedvezményt :-)

Az 5. századtól kezdve áll itt az erőd, minden korban toldozták-foltozták kicsit. Persze mára konkrétan olyan nagy vár nem maradt, de azért jópofa, a kilátás meg tényleg fantasztikus. Körben falak, és középen egy belsővár, tornyokkal, itt van az Ollisiponia – egy 360 fokos camera oscura, amiben lehetne látni egész Lisszabont, de most éppen nem, nem tudom, a tükrök koszosak-e, vagy a fény nem volt elég, mindenesetre a nagy tányérban csak valami homályos vonalak látszottak.

Van egy kis múzeum is, nem nagy anyag, de jópofa, háttérzene, multimédiás rekonstrukciók. És természetesen sok-sok páva és rengeteg jól táplált macska.

Barangolás az Alfamában, hangulatos a sok kis utca meg lépcső, a hangulat igazán falusias, a szomszédok csevegnek, az asszonyok a közmosodában mosnak, virágok és száradó ruhák mindenütt – nem csak az ablakokban, hanem az utcák/lépcsők mentén is, jó lehet a közbiztonság.

Elvillamosoztam az Estrela negyedbe is, van itt egy nagy-nagy bazilika (de a kupolába mégse lehetett felmenni), egy pálmafákkal teli park (ideális piknikezéshez) meg a neoklasszicista parlament.

Megnéztem az utolsó kilátót, amit még nem láttam, a Santa Catarinát, a folyóra szép a kilátás, de a környékén csúf modern épületek, közvetlenül alatta a tetőkön szemétdomb (többek közt egy guminővel), lézengő gyanús ifjoncok.

Eduardo VII park – kicsit kintebb a városból, széles zöld sáv, geometriai mintákba rendezett bokrokkal, kilátással egészen a folyóig.

Végül estefelé kimetróztam a volt Expo területére, az Oriente vasútállomáshoz. A pályaudvar is tuti, fém és üveg erdő, körben pedig szép üvegpaloták, a Vasco da Gama  bevásárlóközpont üvegtetejét épp takarították, fel-s-alá mászkáltak rajta a munkások. Van itt sok fura szobor, szökőkút, botanikus kert-féleség pálmafákkal és bambuszokkal, műgejzír, szabadtéri zeneszerszámok, fehér zsiráf pálmaerdőben, s végig az egész mentén egy felvonó, illetve ugye ez nem felvonó, mert vízszintes, egészen a vitorla alkú Torre de Vasco da Gamáig megy, a távolban pedig a Vasco da Gama híd, 17.2 km hosszú, Európa leghosszabb hídja.

Naplemente után ettem megint egy jó kis 6 eurós tésztát, aztán a belvárosban felmentem az utolsó siklóval az Elevador de Laurán, vicces volt, félúton a szemközti járműből a sofőr átadott egy kulcsot, mint kiderült, a fenti állomás kulcsát (bár lent nincs állomás, csak az utca), be is zárták utánam.

Végől este még egy kis ajándékvásárlás. Ilyen későn már csak a bevándolrók által üzemeltetettboltocskák vannak nyitva, főleg indiaiak és pakisztániak. Az egyikük figyelmeztetett is fizetésnél, legyek óvatos, vigyázzak a hátizsákomra, kint vannak ám mindenféle rossz emberek is, „románok és marokkóiak”. Hmmm.

További kastélyok meg a villamos (2009. november 1., vasárnap)

Reggel a cascaisi és estorili partok felé vettem az utam, hogy megnézem, milyen is az óceán errefelé.

Erre is HÉV-jellegű vonat megy, vívódtam. leszálljak-e Estorilban, hogy ott is körülnézzek, de végül mégse, de a vonatból nem is tűnt különösebben izgalmasnak.

Cascaisban van egy errefele szokásosnak mondható lapos erőd, meg kikötő, a parton felhalmozva mindenféle halászszerszámok, valamiért úgy gondoltam, érdekes lesz köztük végigsétálni, de leginkább büdös volt, de nagyon durván, levegőt is alig kaptam, örültem, mikor közeledett a vége – és kiderült, ott le van zárva a part, vissza kell menni a bűzfelhőkön át!

Aztán a parton sétáltam a Boca de Inferno felé, amiről a térkép alapján nem derült ki, pontosan hol is van, csak annyi, hogy valahol erre. Jópofa, magas vörös sziklás part van itt. A Pokol Szája pedig egy öböl, amibe csak egy kis sziklakapun zúdul be a víz, nagyon látványos, nagy hullámok forronganak, a víz áramlik ki-be.

Visszafele még elsétáltam egy világítótorony meg egy tornyocskás ház mellett (ez utóbbi elvileg egy öbölben áll, de apálykor épp nem a tenger, csak a homok mosta falait), és át egy kis pálmafás parkon, épp madáretetés folyt, de leginkább a szemfüles galambok jutottak ételhez, a dísztyúkok, kakasok, kacsák nem nagyon, egyedül a páváknak sikerült el-elkergetniük az éhes galambokat.

A páva amúgy errefelé gyakori állat, minden parkban van néhány.

A 9:10-es busszal mentem Cabo de Rocahoz, ez lenne Európa legnyugatibb pontja. Szép, nagyon zöld dombok között egy meredek szikla világítótoronnyal – persze a meredekség pont nem látszik, mivel rajta áll az ember. A talajt kis húsos levelű örökzöld növényzet borítja, az, ami Marokkóban és hasonló meleg helyeken is.

Itt összefutottam a panzió egyik recepciósával, mint kiderült, ő több panzióban is dolgozik, szabadidejében pedig kijár ide napozgatni, sőt nudizni. Mondta, merre találok elhagyatottabb helyet, átbújva a kerítés alatt, de végül arra nem lehetett túl messzire elmenni.

Igazából kb. 15 perc alatt körül lehet itt nézni és elkészíteni a kötelező fotót, ahogy a sorban érkező turistabuszok közönsége tette, csakhogy a menetrend szerinti buszból jó egy óra múlva jött csak a következő, addig megreggeliztem a sziklafalon, a tegnap vett fincsi sütikből.

Aztán irány újra Sintra, mivel a Palacio Nacional de Sintrát még nem láttam, csak kívülről. Elvileg ez is ingyenes a Lisszabon kártyával, de vasárnap délelőtt mindenképpen ingyenes, így nem nyertem semmit. Mivel ekkor pont elkezdette esni, a kertbe nem lehetett kimenni, de az amúgy se túl nagy, csak pár kis kövezett udvar meg díszkertecske, mivel ez a palota Sintra-Vila közepén fekszik, a 14. századól folyamatosan épült-szépült, mint királyi palota. Van itt azulejoval borított belső udvar meg szőlőmintás csempével kirakott hálószoba, mór díszítésű  terem, hattyúkkal, illetve szarkákkal borított mennyezet, aljától tetejéig kifestett falú címerterem, díszes kápolna, és a végén egy nagyméretű konyha, két, 30 méter magas, kúp alakú kéménnyel. Tulajdonképpen az egész konyha mennyezetét ez a két kúp képzi, és vezeti el felfele a füstöt.

Lisszabonba visszamenet leszálltam a Queluz-Beles megállónál, az útikönyv szerint a közelben van a queluzi kastély, persze térkép, az nincs. Ez tulajdonképpen egy külvárosi, nem túl gazdag lakótelep, kérdezősködtem, nos angolul nem beszélt senki, de lelkesen magyaráztak, hogy hova és merre.

Apropó, portugál nyelv. Leírva nagyon hasonlít a spanyolra, elég sok mindent meg is értettem, így abban reménykedtem, meg tudom majd értetni magam, de nem, a kiejtése teljesen más! Első hallásra kissé szlávos-romános, sok dolgot meg franciásan mondanak. Volt olyan is, hogy a buszjegyet írásban kellett kérnem, mert nem tudtam helyesen kiejteni az adott város nevét!

Végül csak eltaláltam a kastélyhoz, egy 18. századi, rózsaszín palota, nagy parkkal, az a klasszikus rokokó dolog, a versailles-i palota mintájára épült, csak éppen lényegesen rosszabb állapotban van, igazából csak 10 éve kezdték felújítani. Nagyon fura volt, óriási, díszes termek, csillogó-villogó tükörterem, aranyozott bútorok, vastag kárpitok – csak éppen minden egy kicsit lelakott, a tükrök már kissé homályosak, mint elátkozott kastély, amit elhagyott ura.

A park is hasonló, közvetlenül a kastély előtt szépen rendbe hozott formális kert, formára nyírt bukszusok, tavacska, szökőkút, szobrok, de távolabb már egyre elhanyagoltabb, egyes részek lezárva, máshol a narancsfák közt gaz burjánzik. Van egy hosszú csatorna is, régen csónakázni lehetett rajta, most alig csordogál benne a víz, mindez végig mintás csempével kirakva, ami néhol már potyog kicsit.

Este még elmentem a Gulbenkain Múzeumba, itt van mindenből egy kicsi, de nagyon szép, válogatott anyag: egyiptomi szobrok, görög vázák, perzsa szőnyegek, török kerámiák, falicsempék, kínai-japán részleg, festmények, nekem nem tetsző aranyozott empire bútorok, és egy szobányi csodálatos szecessziós ékszer, szitakötők, pillangók meg fácskák.

Az előtérben a múzeum térképe, egy kis makett, a képekről, nagyobb kiállítási tárgyakról kis fotó a megfelelő helyen, jópofa.

A múzeum körül meg egy nagyon tuti modern kert, sajnos már sötét volt, de azért hangulatos (tele is volt szerelmespárokkal): nagy tó, patakocskák, hidak, csobogók, kacsák meg bambuszligetek, hangulatos alsó megvilágítással. Szerintem ez volt Lisszabon legszebb kertje.

Végül még kihasználandó a Lisszabon Kártyát, kipróbáltam mindenféle közlekedési eszközöket. Először a Santa Justa liftet (lent minden napszakban hosszú sor, de lefele kevesen akarnak menni),  kívül kovácsoltvas, belül viszont faborítású az egész, réges-régi tekerőkar üzemelteti.

Aztán mentem a 12-es villamossal egy kört az Alfamában. Hát ez nagyon tuti! Picike, egykocsis, régi villamos, igazi múzeumi darab, teljes sebességgel zörög a keskeny, meredek utcákon fel-le, sok helen csak egy sávnyi sín van, és az ablakokból meg lehetne érinteni a falat – mindkét oldalon!

Tündérpaloták (2009. október 31., szombat)

Sintra Lisszabontól nyugatra található, kb. 15-20 kilométerre, zöldelő dombok tetején. Mivel nyáron az idő errefelé lényegesen hűvösebb és kellemesebb, mint Lisszabonban, korán felfedezték maguknak a nemesek, majd az unatkozó külföldiek, így tele van díszes kúriákkal, tornyos kastélyokkal, parkokkal, kertekkel.

Kora reggel indultam ki a HÉV-jellegű vonattal, erősen színes társaságban. Na igen, kora reggel általában az utazik, akinek elég szar melója van, hogy korán kelljen kelnie, és ők bizony nagyrészt a színesbőrűek.

Először Sintra-Vilében sétáltam körbe, ez a „városközpont”, szép házacskák, paloták, parkok, díszes kutak.

Aztán elindultam a Pena Palota felé, ami jó pár kilométerre van a központtól, San Pedro falun át, ami végül is nem bizonyult túl izgalmasnak, plusz a térképem se volt az igazi, így tévelyegtem is egy kicsit, de végül csak odaértem 10 előtt a palota, pontosabban a park kapujához. Amúgy körben szép kis erdők vannak.

A pénztárat ráérősen csak 10 után 10 perccel nyitották ki, amikor már 30-40 ember várakozott. A Lisszabon Kártyával kedvezmény jár ide, de ha az ember közös jegyet vesz a Mór Várral, akkor a kedvezmény összesen csak 3 euró, ami nem sok. Ráadásul a lányzó rossz jegyeket adott, kettőt a Penába, a kapuban szóltak, hogy nem stimmel, mikor visszamentem, a lány nagyon szofisztikáltan egyszerűen kézzel ráírta az egyikre, hogy ez a Mór Várba szól igazából.

A Pena Palota a 19. században épült, királyi palotának, afféle igazi kis romantikus kastély, tarka tornyok, csipkés várfalak, szobrok és boltívek, mindez egy hegyes hegy tetején csücsül, nagyon látványosan.

A parkba lépve ebből semmit se láttam, csak a ködből felsejlő bokrokat, virágokat, pálmákat, de aztán kitisztult az idő, a palotából már ellátni egészen az óceánig is, na meg az alant elterülő 200 hektáros parkra, ahol az egyik sziklán egy óriási páncélos szobor magasodik ki a fák közül, afféle dekorációs elemként.

Bebarangoltam a mesekastélyt, a tornyokat, falakat, folyosókat, átmentem a Triton-kapu alatt, amit egy csúf és szigorú Triton őriz, megnéztem a változatos vízköpőket (van krokodil is!), a díszes szobákat, ahol van portugál kerengő, de jó pár arab díszítésű terem is, meg szerecsen kandelábertartók (már elektromos!), és a 19. századi fejlettség jegyében fürdőszobák is.

Aztán következett a park, aminek csak az érdekesebb felét jártam be, amiről térkép is volt. A „feltérképezett” övezet határán már elhanyagoltság határozott jelei, kiszáradt tavak, elhanyagolt utak, a park lassan gömbölyű sziklákkal kevert erdőségbe megy át.

Viszont vannak kisebb-nagyobb tavacskák, kilátópontok (például ahol a királynő szeretett üldögélni, innen szépen látszik a szomszéd dombon a palota), műbarlang, források (keskeny alagúton be is lehetett mászni oda, ahol ered, csak kijönni alig tudtam, mert hátizsákkal nehéz már ott megfordulni), pavilonok, egy kis trópusi részleg, pálmás-páfrányos dzsungellel, mindez az elhanyagoltság szélén lebegve, szóval jópofa az egész, tulajdonképpen egy egész napot is akár el lehetne itt bóklászni. A Cruz Altánál ebédeltem, ami az itteni legmagasabb csúcs, 529 m, tetején kereszt kilátás egyik irányban az óceánig, másik irányban a Pena Palotára és a Mór Várra.

Visszafelé a „Tavak Völgyén” át hagytam el a parkot, több kisebb-nagyobb tavacska sorakozik itt, kacsákkal és hattyúkkal tarkítva, otthonul pedig kis tornyocskák szolgálnak nekik, igazi nemesi szárnyasjószágok ezek.

2 után indultam fel a Mór Várhoz, ami a szomszédos dombtetőn van, tulajdonképpen a rövidebb (ám meredekebb) út Sintra-Vila felé a tövében visz el. A vár a 9. századból származik, igazából nem sok minden maradt, de az annál látványosabb: körben a hegyetetőn sárkánygerincként fut végig a várfal, kilátás mindenfelé – sajnos a szomszédos csúcson csücsülő Pena Palota épp eltűnt a ködben, de a sintrai paloták jól láthatók.

Utolsóként a Quinta de Regaleirát néztem meg, igazi kis neo-Mánuel csodapalota, mindenféle szobrocskák díszítik, van kenguru is, meg harcinyúl. Díszes termek inkább csak a földszinten, fentebb valami kiállítás, de az egyik emeleten nem volt villany, csak sötétben bolyongás, jópofa volt így megkeresni a felfelé menő lépcsőt, amiből van több is, van például keskeny csiga, ami a toronyba visz fel.

Körben a kert pedig igazi kis kalandos felfedezésre váró terep, tavacskák, díszesen faragott kápolna, ösvények és lépcsők, tornyocskák és barlangok, mindez tele misztikus utalásokkal. Van itt földalatti labirintus-szerű grotto, meg mindenféle földalatti járatok, középpontjukban a Beavatási Kút, ahol 9 szintnyi lépcső kanyarog lefele (kicsit a Faun labirintusát idézi), innen haladnak a többnyire sötét alagútak a kert különböző részeibe, van, ahol egy másik (a „Befejezetlen”) kút aljában lyukadnak ki, máshol egy barlangban, vagy éppen egy békanyállal borított zöld tavacska partján, amin lépőköveken ugrálva kell átjutni.

6 körül besötétedett, de a kert ½ 7-ig van nyitva, így én még lámpával bóklásztam egyet sötétedés után is – az alagutakban úgyis sötét van – így az igazán hangulatos.

Sintra-Vilában mág betértem az itteni nevezetes cukrászdába (Casa Piriquita), az itteni specialitás a travesseiro, könnyű leveles tésztából készült, mandulás krémmel töltött tekercs, vettem ezt is, meg mindenféle egyéb sütiket. Jópofa kis összecsukható dobozkába csomagolták.

Este az El Corte Inglésben nézelődtem kicsit, aztán itt ettem pizzát, fincsi volt. Tulajdonképpen Portugáliában az az egyetlen gond, hogy az utcákon nem nagyon vannak olyan gyorskajáldák, ahol gyorsan, egyszerűen lehetne enni valami finomat, és mivel egyedül nem sok kedvem van étterembe beülni, marad a McDonalds, vagy valami bevásárlóközpont.

Kelettől nyugatig, meg vissza (2009. október 30. péntek)

Na ma végre elkezdtem megnézni Lisszabont is, úgy igazán. Ehhez vettem egy három napos Lisszabon kártyát, ami aztán a szokásos bonyodalmakkal járt, nevezetesen hogy túl sok múzeumba találtam betérni.

Kivillamosoztam Belémbe, ami a belvárostól nyugatra, a folyóparton található, mindenféle attrakcióval egyetemben. Itt van például a Felfedezések Emlékműve, az óceán felé tekintő királyok és tengerészek sorával.

Amikor kiértem, akkora köd volt, hogy szinte semmit se lehetett látni, a túlpartot pláne, de aztán szépen kitisztult az idő.

Némi fel-s-alá mászkálás után lassan kinyitottak a múzeumok és egyéb objektumok is.

Először a Kocsimúzeumot kerestem fel, ez egyike volt a „Lisszabon Kártyával már megéri” látványosságoknak, és tényleg érdekes volt. Főleg nagyon-nagyon díszes főúri, királyi hintók, volt három darab, amit a pápához küldtek követségbe, és nagyobb aranyozott szobrok voltak az orrukban, mint maguk a kocsiszekrények.

Megtudtam, hogy a „coach” volt az első modell, ezeknek csak egy hosszanti tengelye volt, e fölött lengedezett bőrszíjakon a kocsiszekrény. Ez sajnos kátyúsabb utakon, nagy sebességnél hajlamos volt túlzásba vinni a lengedezést, és felborulni. Aztán jöttek a berlini modellek, melyek a fantáziadús „berlin” elnevezést kapták, két tengellyel, jóval stabilabban. Végül a 17. században a „carriage”,ahol már nem bőrszíjak, hanem angol rugók biztosították a kényelmes utazást.

A kiállított hintók egyikét még 1957-ben is használták, ezen utaztatták az idelátogató angol királynőt.

A szomszédban kihagyhatatlan nevezetesség:Antiga Confeitaria de Belém, egy nagyon hagyományos cukrászda 1837-ból, azulejokkal diszítve és isteni pudingos kosárkákkal, még melegen adják, ropogós leveles tésztában fincsi vaniliapuding, megszórva fahéjjal, nyami-nyami. Persze van mindenféle egyéb süti is, de ez a helyi specialitás, a helyiek tucatjával hordják haza, külön kis rászabott dobozkába csomagolják.

Amúgy Portugália a sütikedvelők mekkája, nagyon fincsi krémes-pudingos-mandulás sütik vannak, és rengeteg cukrászda. Alapvetően itt a presszók és kávézók cukrászdák is egyben, nem pedig kocsmák.

Belémben is van kolostor, ami világörökség: a Szent Jeromos. Ez éppen a Mánuel-stílus iskolapéldája, a templom magasba törő oszlopokkal, a kolostor meg fantasztikus, csipkés kerengővel, kőkötelek és fonatok meg indák mindenhol, és minden oszlopfő más és más, mindezt enyhe méz-színben.

A kolostor további szárnyaiban van a Tengerészeti és az Archeológiai Múzeum, ez utóbbiba benéztem, de a termek belső kialakítása eltakarja az eredeti designt. Ami érdekes, volt egy kis kiállítás egy mostani ásatásról, tk. semmi extra, egy fazekasműhely, pár cserépmaradvány, viszont csináltak egy jó kis rekonstrukciót, mellette szemléltető videó, háttérzajként madárcsicsergés, mintha a fazekas kemence mellett állnánk, tényleg jópofa. Így kell érdekessé tenni a nagyérdemű számára egy amúgy nem túl izgalmas anyagot.

Közelben a Belémi Torony, gótikus-Mánuel keverék, eredetileg egy szigeten épült, védelmi célzattal, de az 1755-ös földrengés kissé átrendezte a terepet, így most a part közelében, majdhogynem a parton áll, fehér, csipkés, díszes torony, a szokásos Mánuel-jelképeken túl egy orrszarvúval is büszkélkedhet, anno ez az egzotikus állat is a Portugál Királyság dicsőségét hívatott jelképezni.

A toronyban ettem, romantikusan egy gótikus (vagy Mánuel?) ablakban üldögélve, sajnos felfedeztem, hogy a hazai kenyérkém nem csak egyre szárazabb, de penészedni is elkezdett.

A következő megcélzott látványosság az Azulejo Múzeum, a város túlsó végén, 3 körülre sikerült odaérni. Ráadásul a térképről nem derült ki, hogy a busz egy forgalmas, autópálya-szerű képződmény mentén fog letenni, amin átjutni is nehéz, és utána még mindig egy vasúti töltés fog elválasztani a múzeumtól.

Pedig jó kis hely ez, valami régi kolostor lehet, van benne egy díszes, aranyozott-azulejos templom, meg egy picike kerengő is, és persze rengeteg azulejo, régiek meg egészen modernek, keleti, mór stílusúak is, a legfelső szinten pedig egy hosszú-hosszú azulejo körpanoráma, ami Lisszabont ábrázolja a földrengés előtt, érdekes és szép, a sok kis kék házacska, templom meg erőd.

Mivel a buszok erre ritkán járnak, gyalog mentem el a Panteao Nacionalhoz: barokk körtemplom, arany és rózsaszín márvány, épp egy fado-énekesnő emlékkiállítása volt benne. Igazából a kupoláról beígért kilátás miatt jöttem, de az felújítás miatt épp zárva.

Ráadásul a busz is elment utána az orrom előtt, pedig ott állt a megálló előtt 1 méterre a piros lámpánál, de nem engedett felszállni a sofőr, pedig csak negyed óránként járnak! Mikor végre buszra jutottam, belekeveredtünk a délutáni dugóba – a Baixa folyóparti végénél olyan lassan mentünk, hogy gyalog is gyorsabb lett volna.

Mindenesetre visszamentem a város egyik végébe, a Régi Művészetek Múzeumához, ezt is keresgélni kellett, 5 után mentem be, igaz, a régi képek annyira nem érdekeltek, kivéve egy Boscht, ez érdekes, biztos nem volt teljesen normális, a sok kis fura, groteszk lénnyel. Van viszont itt a képeken kívül rengeteg keleti kerámia, vicces, faberakásos bútorok (tulajdonképpen sok kis arcocska, szemecske). Kerestem a másik nevezetességet, egy japán képet, ami a portugál vendégeket ábrázolja, végül találtam is egyet, de utóbb kiderült, ez egy másik, az igazi az időszaki kiállításon van, ahova nem érvényes a jegyem.

6-kor a múzeum bezárt, én pedig előtte a teraszon megnéztem a naplementét, meg a folyótorkolatból éppen kihajózó óriás tengerjárót.

A Museu de Oriente péntekenként 10-ig van nyitva, így elmentem oda is. A földszinten időszaki kiállítás, kortárs design, volt pár érdekes dolog, pl. Dél-Afrikából aranyos kis műanyag madárkák, amiket a kerteket övező szögesdrótokra lehet felfűzni, mintegy vidámítva kicsit a helyszínt, meg egy óvszer-felhúzó szerkezet.

Az emeleteken pedig az állandó kiállítás, egyrészt a portugál gyarmatokról és missziókról (azért durva belegondolni, csak az út évekig tarthatott!), másrészt a keleti istenekről. Volt itt mindenféle szépség, kínai, maláj, indonéz, indiai, japán, rengeteg szobor, álarc, öltözet meg ki tudja még mi.

Csak egyrészt fáradt voltam, másrészt a múzeum a belsőépítészet csődje. Valaki kitalálta, hogy milyen designos már, ha minden fekete. A padló, a falak, a plafon. Az ablakok is besötétítve. Nyomasztó, klausztrófóbiás, szürreális, és nagyon fárasztó, az apró betűs szövegeket pl. nem is nagyon tudtam már elolvasni, konkrétan kevés volt a fény.

A templomos lovagok titka (2009. október 29., csütörtök)

Reggel megint alig találtam el a metrótól a buszpályaudvarra – kezd gyanús lenni, hogy valaki mindig áthelyezi...

Reggel még ködös idő volt, de aztán kisütött a nap, és jó meleg lett megint, úgy 25 fok.

Ma újabb kolostort céloztam meg, nevezetesen a templomos lovagok kolostorát, Tomarban. Ugyanis Portugáliában pár évvel a rend feloszlatása után a király újraalapította „Krisztus rendje” néven a rendet, legalábbis a portugál szárnyát, ezúttal már a király irányítása alatt.

A kolostor a városka feletti dombon található. Egy egészen nagy komplexum, de az „eredeti” templomosok idejéből csak egy része származik: 2 azulejos-boltíves kerengő (a „Temető” és a „Mosdó”) és a templom, ami afféle templomos körtemplom, tele freskóval. Igazából felülnézetben kulcslyuk alakja van. Állítólag azért kör alakú a szentély, hogy lóháton is részt lehessen venni a misén, bár hogy azért miért kell a kör alak, azt nem értem. A hajó is furcsa, kétszintű, egy alagsori, amihez le kell menni, mint valami kriptába, és egy fenti, kórusszint.A sok freskón túl is díszes a templom, sok kőfaragás, kint is, tiszta Mánuel-stílus, itt van egy híres ablak, ami a „Mánuel-stílus remekműve”. A Mánuel-stílus amúgy gótikus-féle, elég díszes, jellegzetessége a sok tengerészmotívum: kötelek és csomók, meg egyéb eszközök. Itt például a templom egyik tornyát egy kőöv öleli körbe, biztos volt valami szimbolikus jelentősége.

A templom másik oldalán vannak az „újabb” részek, egy óriási kolostor, 5 különféle méretű és stílusú kerengővel, konyhával, ebédlővel, hosszú-hosszú, cellákkal szegélyezett folyosókkal, teljesen el lehet képzelni, milyen is lehetett itt anno az élet. Eléggé high-tech volt amúgy a maga idején, külön akvadukt biztosította például a vízellátást.

Sokat lehet itt bolyongani, nekem bő 3 órát sikerült. Van egyébként egy társulat (Fatias de Cá), ami különféle történelmi helyszíneken ad elő darabokat, itt például a a Rózsa nevét, mintegy öt óra alatt, különféle helyszíneken, vándorolva teremről-teremre, egy igen érdekes alternatív kolostornézés lehet ez, és közben van még 5 étkezés is!

Végül még sétálgattam kicsit a városkában a kolostor alatt, vannak régi utcácskák, templom, kis folyócska szigettel, egy 15. századi zsinagóga (tulajdonképpen csak egy szoba, anno csak pár évig használták, aztán jött a zsidóüldözés) és egy gyufamúzeum.

A gyufamúzeum olyan kis viccesen hangzik, meg is néztem. Pontosabban gyufásskatulya-múzeum, 40000, különböző gyufásskatulyával a világ minden tájáról, termeken át sorakoznak a tárlók sok-sok kis dobozkával, vannak egész régiek, a 19. századból, meg egzotikusak (kínai, japán, afrikai), főleg Európából egész sorozatok: népviseletek, híres helyek, autók, stb., nagyon jópofa az egész hely. Volt kb. 400 magyar gyufásskatulya is, belekeveredve 1-2 cseh.

Délután 3 körül indultam vissza vonattal. Útközben leszálltam Santarémnél, hogy ha már erre járok, nézzem meg, amúgy is vicces neve van. A vasútállomás sajna 2-3 km a városközponttól, és miközben felmértem a buszhelyzetet, a busz éppen elment, így gyalogoltam befelé, egy autóút mellett, dombra fel, erdők-mezők közt. A belváros jópofa, pár gótikus-azulejos templom, keskeny utcák, de semmi kimondottan extra. A város szélén, dombtetőn található a „Portas do Sol”, egy régi mór erőd maradványa, vagy inkább csak helye, ahonnan körbe szép kilátás van, egyrészt a Tejo folyóra, ami pont alant folyik, szélesen, másrészt a nagy-nagy síkságra, mert innen délre már aztán tényleg semmi magaslat nincs, elég jópofán néz ki.

Visszafele már azért inkább busszal mentem a vonathoz.

Korán hazaérnem viszont nem sikerült, mert a vonat az Oriente állomásra érkezett, és én bevettem magam a közeli Vasco da Gama bevásárlóközpontba, eredetileg csak kaját venni másnapra, aztán körülnéztem még. Találtam egy tuti tésztás gyorséttermet. 6 euróért lehet választani tésztát (van spagetti, makaróni, taglatelle, fusili, meg ilyenek), 1 szószt és négyféle feltétet (van rák is, meg mindenféle sajtok, húsok, zöldségek), ezt hip-hop megcsinálják: zacsiban előrecsomagolva 1-1 adag tészta, ez bele az előre melegített vízbe, ahonnan majd magától kijön a megfelelő mennyiségű perc elteltével, közben serpenyőben összesütögetik a többit, aztán bele a tésztát, és kész is a fincsi nyami-nyami vacsi. És még egy limonádét is adnak hozzá, valódi citromból. Már amúgy is untam a hamburgert, jól teleettem hát magam, mert desszertet is kértem, de az már tényleg alig fért be, le kellett hát sétálnom a közeli folyópartra kicsit ledolgozni a kaját.

Kolostorok (2009. október 28., szerda)

Mára két világörökséget terveztem be. Mivel a közlekedés nem triviális, a változatosság kedvéért korán keltem. Kicsit izgultam is, ugyanis Lisszabonban ½ 7-kor megy az első metró, nekem meg 7-kor ment a buszom. A recepciós óvott is a korai indulástól, merthogy ilyenkor még nincs tömegközlekedés, viszont mindenféle gyanús alakok vannak az utcán. Pedig a buszok már jártak (fel is mértem, mikor, kell majd a reptérhez), igaz, sokan álldogáltak az amúgy bezárt metróállomás körül, amit csak 5 perccel indulás előtt nyitottak ki, pár nappal később fedeztem fel, hogy itt van valami önkormányzati hivatal, alighanem segélyért állnak már hajnalban sorba a népek.

Persze elsőre nem találtam ki a metrótól a buszpályaudvarhoz, pedig ide érkeztem tegnap, de érdeklődtem.

Első megálló: Batalha. Fantasztikus!

Pár éve láttam fotót róla valami prospektusban, és akkor eldöntöttem, ezt látnom kell.

Az úgynevezett „lángoló gótika” mintapéldánya, egyszerűen csodálatos. Először aggódtam, hogyan töltöm el itt a következő busz indulásáig hátralévő két – két és fél órát, de hát ez nem volt gond, órákig el lehet itt nézelődni.

Csipkés boltozatú kápolnák, égbe nyúló pillérek, amiken tarka fények táncolnak, fantasztikus vízköpők, kerengők csupa csipke ablakokkal és egy csipkés torony, ami olyan, mintha tündérországból került volna ide. Mind közül a legcsipkésebb a Befejezetlen Kápolna, ami tényleg befejezetlen, a csipkeoszlopok a vakító kék égbe nyúlnak fel.

A buszmegálló egy kis bolt előtt van, tábla se nagyon van, menetrend pláne. Érdeklődtem, tényleg megy-e innen busz Alcobacába, mint kiderült, egy amerikai fickótól, aki fordított aztán nekem, ő eredetileg nyelvtanárnak jött ide, de nem jött össze a dolog, végül úgy döntött, inkább beutazza Európát, persze minél kevesebb pénzből, mert az nincs neki. Kicsit nyomulósnak tűnt, kb. a 3. mondat után, amikor kiderült, hogy budapesti vagyok, felvetette, hogy akkor majd beugrana hozzám, mert nemsokára amúgy is megy Lengyelországba... Később kibújt a szög a zsákból, ingyen szállást szeretett volna nagyon, de hát nem kapott :-).

A megállóban várakozók nem tudtak semmit az alcobacai buszról, végül a közeli persszó felszolgálója erősítette meg, hogy mégiscsak lesz olyan.

Alcobaca: itt is kolostor, és szintén világörökség, ez kívülről inkább klasszicista stílusú, de belülről már inkább gótikus-boltíves.

És óriási. Cisztercita apátság volt, egy időben akár 999 szerzetes is lakott is, ennek megfelelően nagy kert, több többszintes kerengő, óriási, boltíves hálóterem, ebédlő, és egy sok-sok szerzetesre méretezett konyha, ahol volt kis medence is, patakvízzel, hogy frissek legyenek a halak, és egy tűzhely, ahol egyszerre akár 7 ökör is sülhetett, tulajdonképpen kisebb szobányi a tűztér, és óriási kémény vezet innen fel – amúgy a konyha több emelet magas, és plafonig csempézett.

Vas egy díszes terem is, a „Királyok terme”, a falakon a portugál királyok szobrai, van még pár üres pozíció...

Innen újabb buszút, Obidosba, Caldas de Rainhán át, ott akartam átszállni, de aztán kiderült, tulajdonképpen ugyanaz a busz megy tovább, csak furi volt a menetrend.

Obidos egy kis falu, ami inkább városka, dombtetőn, fallal körülvéve, fehérre meszelt házak színes (kék, sárga, piros) „keretezéssel”, sok-sok virág, egyik végében vár, igazi tornyocskás, pár templom, tarka csempékkel meg girlandos falfestéssel bélelve, és sok-sok macska, nagyon hangulatos kis hely, bár kissé Szentendre-feeling, azaz ez is alapvetően egy turistafalu, de azért jópofa nagyon. A várfalon körbe is lehet menni, fentről is megszemlélve a sok kis piros háztetőt, a fehér utcácskákat és a kis kertecskéket virágokkal és száradó ruhákkal, plusz körben a tájat meg a 16. századi, 3 km hosszú akvaduktot, bár a tériszony ellenjavalt, tekintve, hogy az út mellett nincs korlát.

Bóklásztam itt vagy 3 órát, aztán a szokásos izgalommal várakoztam a buszmegállóban, hogy jön-e a busz, de jött, így szerencsésen visszajutottam Lisszabonba.

Este vacsora keretében beszereztem egy újabb plüsskutyust :-)

Templomok és kilátók (2009., október 27., kedd)

Reggel még elmentem megnézni a hidakat, így utoljára. Kicsit megszívtam, mert busszal akartam átmenni egy távolabbi hídon, az meg jól nem jött, csak negyed óra után. Ja, a közlekedésszervezés itt is csodás, a hasonló irányba menő buszok egyszerre érkeznek. Mindenesetre még átsétáltam pár hídon meg fotóztam ez csomót, bár a napfelkeltéről jól lemaradtam.

Reggeliztem egy jót, óóóó, isteni croissantok, és volt valami kis gyanús barnás dolog, amit az asztaltársaim gyanakodva méregettek, hát birsalmasajt volt!

9 órakor indult a busz Lisszabonba, jó meleg idő lett, a légkondit meg nem kapcsolták be, így izzadtunk.

Lisszabonban a szálloda (Residencia Monumental) egészen a belvárosban van, az Elevador da Glória mellett. Lisszabon állítólag 7 dombra épült (szerintem van több is), azaz eléggé dimbes-dombos hely, vízszintes utcák alig vannak. A közlekedést megkönnyítendő van több „elevador” is, ezek tulajdonképpen afféle siklók, csak éppen nem zárt pályán közlekednek, mint a pesti, hanem szimplán az utcán. Tulajdonképpen a legtöbb úgy néz ki, mint egy kis, egykocsis villamos, amit ferde alvázra szereltek. Az Elevador da Glória amúgy épp szervizelés alatt, ott állt félúton felfele, és pár szerelő éppen nyüzsgött körülötte-alatta.

A szálloda maga a portóihoz hasonlóan egy szebb napokat látott épület, kissé lelakott, a személyzet is békebeli, fogadni például egy minimum 70 éves öregúr fogadott. Bár nagyon közel van a központhoz, egy kis mellékutcában, így csendes – még szerencse, ugyanis a 001-es szobát kaptam, ami magasföldszinti, ha nem húztam le a redőnyt, benéztek az utcáról, és a recepcióról is behallatszott, ha jött valaki – bár ez nem túl gyakran fordult elő, az épületbe bejutás is csengetéses módszerrel történt.

Lepakolás után elindultam kicsit körülnézni, először is felmásztam a Bairro Alto negyedbe, ami felettünk a dombon terült el. Itt van a Sao Roque templom (barokk, sok-sok arannyal), meg egy kilátó. Mivel Lisszabonban sok domb van, ezért van sok kilátóterasz is, ezek általában elég hangulatosak, itt is volt kis park, szemben pedig a Sao Jorge erődöt lehetett látni. Viszont közvetlenül a kilátó mellett/alatt csúf háztetők vannak, így összességében a kilátás mégse olyan szép.

Aztán le a Baixába, ez a negyed kivételesen lent terül el, abban a bizonyos 1755-ös földrengésben gyakorlatilag megsemmisült, utána pedig gondosan tervezett merőleges utcákat telepítettek ide. A földrengést csak a Sao Domingos templom élte túl, ez ma is áll, egészen furcsa atmoszférájú, nagy, viszont elég kopár, és igazából kissé romosnak tűnik belülről, omladozó oszlopok, málló vakolat. Előtte pedig a helyi afrikai közösség fő találkozóhelye – ez is furcsa volt, rengeteg fekete él itt.

Közelben a díszes neo-Mánuel-stílusú Rossio pályaudvar, patkó alakú, csipkés  kapuzatával.

Baixa és Barrio Alto között közlekedikaz Elevador de Santa Justa. Ez nem olyan elevador, mint a többi, hanem egy szabadtéri lift, neogótikus, Eiffel egyik tanítványa tervezte – főleg este hat szürreálisan, mint valami itt felejtett gőzpunk mementó.

Baixa másik oldalán egy másik domb, az Alfama negyed, itt található az 1150-ben épült Sé, a szokásos zömök, román-gótikus stílusú, kerengővel ellátott példány, kis extraként itt éppen ásatások folynak a kerengőben, így fel van ásva.

A rómaiak is jártak erre, nem sok minden maradt, de itt például van egy római színház is, amit kiástak, és meg lehet nézni, ha valaki erre jár, ingyen, ráadásul vannak légkondicionált helyiség, fotelekkel.

Érintettem pár további kilátót (végül is ez is egy domb), aztán kilyukadtam a Sao Vicente kolostornál. Ez már klasszicista-féle, a fő attrakció a rengeteg azulejo, ami majd' minden falat beborít, és La Fontaine 38 meséjének azulejo illusztrációja, mindhez van rövid összefoglaló is. Érdekesek voltak. Először is, nem csak állatmeséket írt, soknak emberek a szereplői, egynek pedig fazekak. A tanulságok is érdekesek néha, az egyikben például egy kereskedelmi vitát a vitapartner fiának elrablásával old meg a főhős.

A kolostor után még elmentem a Miradouro da Gracahoz és a Moradouro da Senhora do Montéhoz,  az utóbbi a legmagasabb, és ezekből van a legjobb kilátás is – szerintem. Nem csak az erőd látszik, meg a belváros, de a Tejo folyó is (na igen, Lisszabon se az óceán partján van, viszont a Tejo olyan széles, hogy alig látni a túlpartot), innen néztem a naplementét, ami jó.

Sötétedés után még kis ismerkedés az Alfama utcácskáival – ez a régi mór negyed, kis girbe-gurba utcák, lépcsők, nagyon hangulatos, el is kevertem rendesen, de sebaj, viszont láttam azt a kis boltot, ahol csak dobozos szardíniát árulnak, de vagy 70-80 félét, szépen papírba csomagolva mind.

Azért összességében szerintem Portó hangulatosabb, nagyobb poén az utcákat róni ott, mint Lisszabonban, bár az Alfama nem rossz.

A McDonaldsban felfedeztem, hogy a Happy Meal menűhöz kis plüsskutyust adnak, afféle nagyfejűt, szóval lett egy kutyusom. :-)

Hidak (2009. október 26., hétfő)

Végre eljött az a nap, amikor alaposan is megnéztem Portót. Ráadásul az eső is eltakarodott, szépen sütögetett végre a napocska.

Ezúttal nem akartam kihagyni a reggelit, inkább reggeli előtt sétáltam kicsit a környéken, jaj, hát ezek a kis utcácskák, a csempés házak, olyan, de olyan szépek! Plusz itt-ott egy-egy azulejoval borított templom meg szecessziós üzletportál.

A reggeli is jó volt, volt fincsi croissant, minden mennyiségben.

Aztán megnéztem a Sét, kint kilátás, bent magas boltívek, vaskos falak, és egy azulejoval borított nagyon szép kétszintes kerengő (ha még valakinek nem lenne egyértelmű: szeretem a kerengőket).

Kis utcácskákon, magas házak közt kanyargás le a kikötőnegyedbe (Ribeira névre hallgat amúgy), a Tőzsdepalotához. Itt sajnos fotózni nem lehetett, pedig csodálatos – hát igen, a  tőzsdén mindig is volt pénz. Középen egy óriási üvegtetejű terem, a „Nemzetek csarnoka”, anno itt folyt a kereskedés, a falon a 19. századi kereskedelmi partnerek címerei, az idegenvezető megmutatta a jelenlévők országának címerét, nekem az osztrák-magyar monarchia jutott, de a kanadaiaknak semmi se. Aztán van fával borított ülésterem is – de ez részben csalás, merthogy csak egy része fa, a többi csak festett fal!

A legszebb az Arab terem, tele cirádákkal, díszekkel, csodálatos, ami érdekes, hogy az efféle alkotásoknál szokásos arab felíratok egy része tényleg értelmes (nem csak afféle koppintott másolat), és nem csak II. Mária királynőt dícsőtik, hanem Allahot is.

A látogatás után vettem észre, hogy lett volna ám kedvezményes jegy a Tőzsdepalotára+hajókázásra. Meglepetésemre simán lehetett utólag is módosítani a jegyemet erre, még csak meg se lepődtek a kérésen!

A szomszédban található az Igreja de Sao Francisco, egy elég durva, csupa arany barokk templom, olyan 4-600 kg aranyat dolgoztak bele, itt misét már nem is tartanak, állítólag amikor kész lett,  a papok elhűltek, és úgy döntöttek, itt nem lehet misézni, mert a földi hívságok elterelnék a hívek figyelmét.

Déltől pedig elmentem hajókázni. Egy jópofa kis lapos bárkával, régen ezekkel szállították a sok-sok hordó bort a folyón lefelé, merthogy a Douro-völgye híres borvidék (a portói, ugye). Cseles volt picit, mert először örültem, hogy kevesen vagyunk a hajón, aztán kikötöttünk a túlparton és beszállt egy népes olasz csoport, sebaj, én elől ültem, így nem kellett olasz frizurákat szemlélnem.

Elhajóztunk fel, aztán le, megnéztük mind a 7 hidat, meg a torkolatot, nagyon szép ez a Portó, a hidak kecsesen nyúlnak át a folyó felett, az egyik parton a régi kikötőnegyed, keskeny, magas és tarka házak, dombtetőn a Sével, a másik parton pedig fent egy régi kolostor.

Aztán még császkáltam ide-oda, megnéztem a kis utcácskákat nappal is, hát így is lepukkantak, de hangulatosak. Mivel vettem napijegyet, siklóval mentem fel a dombra, aztán még fotóztam hidakat onnan is, jobbról-balról, meg sétáltam a metró mellett a hídon.

Végül elbuszoztam a Casa da Músicához, a modern hangversenyteremhez. Fehér. Sokszögletű. Olyasmi, mint egy kocka, aminek levágták a sarkait. Cooool!

És belülről! Kicsit elvarázsolt kastély-jellegű az egész, spirálisan megy fel a lépcső, vagy talán kettő is, meg vannak liftek is, de nem túl egyszerű az egész, mert bizonyos szintekre csak lift megy, és volt, ahonnan csak lefele jött a mozgólépcső, és fel kellett szaladnom (na jó, volt valahol lift is), derékszög, az nem sok van az épületben, vannak viszont nagy üvegfalak, nagyjából az összes koncertteremnek legalább egyik fala ablak, aztán volt egy terem, hol volt több számítógép, a képernyőkön golyócskák mentek ide-oda, visszapattanva a szélekről, amikor pattogtak, akkor jött zenét, állítható volt a hangszer, hangszín, hangerő, és a különböző gépeken elindítva a golyót 1-1 irányba lehetett zenéln, egy másik teremben meg mozgásérzékelők voltak, és táncolva-pörögve mindenféle zajok, zenék jöttek a falakból. Mondom, hogy kész elvarázsolt kastély, nagyon élveztem a barangolást itt!

Aztán buszoztam tovább, ki az óceánpartra, a Castelo de Queijohoz, ez egy lapos erőd, körben sziklák, hullámok, egy homokos részen szörfösök nyüzsögtek (mondjuk többnyire csak heverésztek a deszkáikon, nem sok konkrét „hullámlovaglást” láttam tőlük), kicsit odébb meg nyugdíjasok napoztak, kártyáztak, csevegtek, végig a parton is hosszú sétány fából, rajta padok – hát milyen élet ez mán, munka után kiülni kicsit napozni az óceánpartra!

Egy ideig sétáltam a sétányon (végül is azért van), aztán busszal mentem tovább a Douro torkolatáig, itt is van egy hasonló erőd, meg egy hosszú-hosszú móló végén világítótorony, itt elég sokat időztem, óóóóriási hullámok voltak, fotóztam olyat is, hogy elkattintottam, aztán ugrottam hátra, mert ahol álltam előbb, ott zúdult le a sok víz!

Megnéztem a naplementét, hullámokkal, viszont valahol itt elhagytam a busztérképem, és hiába mentem vissza, már nem leltem.

Eredetileg azt terveztem, majd villamosozok még én, ugyanis Portóban van pár villamosvonal, amiken régi kis egykocsis villamosok járnak, az egyik pont végig a Douro mentén, de pont elment az orrom előtt, és kiderült, ez volt az utolsó, a villamos itt inkább turistalátványosság, és csak 6-ig jár. Így busszal mentem a belvárosig, siklóztam megint egyet, meg sétálgattam.

A főtéren (vagy inkább főutca – Avenida) beültem egy kávézóba, kicsit a nyolcvanas évek éttermi kultúráját idéző hely, idős, kötényes felszolgálók, kockás terítő, házias ételek. Kipróbáltam a helyi specialitást, a franchesinát: 2 pirítós, közte sonka, virsli, hús, sajt, és mindez lelocsolva valami boros szósszal. Hát nem egy könnyű estéli ebéd, némelyik zsírosabb összetevőt ki is szedtem, de így se bírtam mindet megenni. Muszáj is volt sétálnom még picit, meg átmetróztam a hídon, és visszajöttem busszal egy másikon.

Mondtam már, hogy jók ezek a hidak?

Lépcsők (2009. október 25. vasárnap)

Újabb nagyívű városnézési terveimnek köszönhetően újfent reggeli nélkül távoztam, de ezúttal egy kicsit későbbi vonattal mentem, így nem kellet a bezárt pályaudvar előtt tengnem-lengnem, és sikerült több, mint 7 órát aludnom.

Megint a helyi jellegű vonattal mentem, ez tk. egyféle HÉV-ként működik, és ennek megfelelően elég olcsó is. Bragat céloztam meg, bár gazából nem Braga maga a fő látnivaló, hanem a közelében található Bom Jesus templom. Pontosabban annak is a lépcsője.

Taktikusan a Bom Jesus templomhoz menő buszok a belváros vasúttal átellenes végéből indulnak, és még a menetrendjüket se sikerült kiderítenem, csak annyit, hogy kb. óránként, jó esetben félóránként mennek, így talpaltam át a városon. Azért nem túl céltudatosan, tekintve, hogy az LP térképen a vasútállomás már nincs rajta, így csak találomra indultam a belváros felé, kavarogtam kicsit, no sikerült is 7 perccel a busz indulása után odaérni a megállóban, és igen, egy óra múlva ment a következő.

Körülnéztem a belvárosban – eddigre kezdett bizonyossággá válni, hogy ez a recepciós által említettet „reggel elkezd esni, és esik egész nap” típusú nap lesz. A belváros amúgy az esőtől eltekintve jópofa, van egy várszerű püspöki palota kerttel, régi házacskák, azulejok és egy régi, zömök Sé, ahol épp kezdődött a mise, még a TV is kiszállt, így csak kívülről kíváncsiskodtam.

A busz 15 perc alatt kiért a Bom Jesus templomhoz, ott azonban hiányzott a menetrend, a sofőrtől érdeklődtem, ő azt állította, minden óra 05-kor és 35-kor megy visszafelé, nekem azért kicsit gyanús volt, ugyanis a belvárosban kiírt menetrend szerint néha egy-egy járat kimarad, konkrétan pont a kb. 1 órával későbbi, szóval választhattam, hogy vagy megpróbálom 40 perc alatt körberohanni a terepet, vagy maradok 100 percet.

Na a körberohanás, az itt nem megy. A busz a domb aljában áll meg, innen hosszú, cikcakos lépcső vezet felfelé, minden fordulóban egy-egy kápolna, ami töksötét, de bevilágítva vannak ám bent színes szobrok. Mindez sűrű erdőben, esőben, ködben, hangulatos volt nagyon. Pár forduló után következik a második lépcsősor, még több kápolnával. A barokk lépcsősor évtizedekig épült, maga a templom már klasszicista, és nem túl érdekes, a lépcső viszont tényleg látványos, monumentális – világörökség ez is.

A templom körül van egy park is, virágokkal, műbarlanggal, tavacskákkal, tavacskán csónakokkal, műszakadékkel, hidacskákkal, műdolmennel (legalábbis gondolom, az volt), ködlepte fákkal.

Aztán vissza a belvárosba. Sikerült bejutni a Sébe, jobban megnézve kiderült, van ám még hozzá egy udvar, ami tulajdonképpen olyan, mint egy beomlott templomhajó (talán az is), kerengő, díszes piros-arany orgona – na meg egy kezdődő mise, már megint!

Aztán benéztem még a Museu do Biscainhos-ba, ami vasárnap délelőtt ingyenes, és a National Geographic útikönyv nagyon ajánlotta. Ez tulajdonképpen egy 18. századi nemesi palota, szép kis kerttel, tele formára nyírt bokrokkal, medencékkel, labirintussal, és berendezett szobákkal – ide csak vezetéssel lehetett bemenni, ami azt jelentette, hogy hármunkat mintegy őrként végigkísért egy helyi erő, szobánként 1 fotót engedélyezve – pedig lett volna mit fotózni, sok azulejo, porcelánok, konyha autentikus rézedényekkel – a szalonban pedig egy kis emelvény, anno a hölgyek ezen üldögéltek és kézimunkáztak, mintegy kifejezve elkülönülésüket a férfiak durvább világától :-)

1 körül átbuszoztam Guimaraes-be (megjegyzem, túl sok buszjárat nincs a két városka között). Itt van sok régi utcácska, kopottas, faerkélyes házakkal – nekem valahogy Máltát idézte fel. Az emberek barátságosak, igazi közösség ez, a lakók az ablakból vagy erkélyen állva csevegnek egymással, vagy éppen az utcán megpillantott ismerősökkel, nagyon családias az egész. Van két főtér is, köztük a régi városháza árkádos épülete – mármint a ház egész alsó szintje csak árkádokból áll, át lehet sétálni alatta.

Aztán felmentem a közeli dombra. 7 perccel maradtam le arról, hogy ingyen bemenjek a Paco dos Duquesbe, ha tudom, sietek kicsit.A 15. században épült, de a mostani kinézete már rekonstrukció, mindenesetre vannak óriási lovagtermek, díszes kápolna, festett falak, baldachinos ágyak, fegyverek.

Kicsit fentebb van a Castelo, egy öregtorony, meg körülötte várfal, kisebb tornyokkal, ide is felmentem, az öregtorony tetejére nagyon meredek lépcső visz fel, szinte létra már, a tetején pedig egy max. 1 méter magas ajtó, alig lehet kimászni – de lefelé még nehezebb, főleg, ha az ember nem akar legurulni a lépcsőn. A kilátás viszont szép. Ráadásul eddigre elállt az eső is!

A városban sétálgatva egyszer csak nagy-nagy füstre lettem figyelmes – hát gesztenyét sütöttek, itt előtte sós vízben megfőzik, aztán jön a parázson pirítás. Ami érdekes volt, hogy nem ám egy asszonyság árulta a gesztenyét, hanem egy egész kis csapat, láthatóan kiültek a szomszédok ide csevegni meg egy kis pénzt keresni.

Meg itt történt az is, hogy egy szembejövő idősebb bácsika lelkesen magyarázott nekem valamit, mintha régi ismerőse lennék – na igen, azt megfigyeltem, hogy a portugál férfiak nyitottak, szívesen barátkoznak és önbizalomnak sincsenek híján, továbbá Portugália egyáltalán nem az a hely, ahol én feltűnés nélkül el tudnék vegyülni a helyiek között.

Este értem csak vissza Portóba, de annak örömére, hogy nem esik az eső, elmentem még kicsit sétálni, teljesen más a város hangulata, így, eső nélkül. Még pont lefotóztam a kivilágított Sét is, mielőtt lekapcsolták volna a díszkivilágítást, aztán elindultam girbe-gurba utcákon le a kikötőbe (a Sé ugye egy dombon van, a folyó felett). Közben lefotóztam párszor a Ponte de Dom Luis I-et, ez a leghíresebb híd, Eiffel egy tanítványa tervezte, úgy is néz ki, van egy alsó szintje, közvetlenül a folyó felett, ahol autók és gyalogosok mehetnek át, és egy fent, a Sé magasságában, ahol meglepő módon a metró jár, vicces, mert lehet sétálni a metró mellett, sőt, átszaladni előtte (a hídon nagyon lassan megy), meg bekukucskálni az alagútba.

Közben elég gyanús kis elhagyatott, lepukkant (bár baromi hangulatos) utcácskákra lyukadtam ki, aztán egyszer csak minden sarkon étterem volt meg turistahadak. Kószáltam a parton, gyönyörködtem a hidakban, átmentem a Dom Luis hídon, meg vissza, aztán visszakapaszkodtam a dombra, valami még gyanúsabban lepukkant és kihalt negyeden át – na igen, ezek a régi, alacsony komfortfokozatú házak nem éppen luxuskörülményeket jelentenek lakhatásilag, lépcsőmászás rogyásig, omladozó falak, jó néhány ház lakatlan is már. Egy helyen éppen egy idős néni küszködött felfelé, bottal, zilálva – hát szegénynek a háza a lépcsőről nyílt, feljutni csak gyalog lehet.

Fent még átmentem félig a metróhídon is, onnan is szép a kilátás – nagyon tuti város ám ez a Portó, a sok hídjával!